Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Lengyel András: Szerkesztett-e a főszerkesztő? (Ignotus és a Nyugat viszonyához
94 sem később Babits nemigen közölt volna. A modernitásra reflektáló, tájékozott és okos, bizonyos összefüggéseket (például a modern „én” válságát) kitűnően tematizáló írásai azonban nagyon is beleillettek Ignotus megértést kereső stratégiájába. Szabó így ez időben a Nyugat rendszeres munkatársa lett – Marinettiről, a futurizmusról, az „én” válságáról és sok mindenről számos írása jelent meg (1912. II. 156., II. 160–168., II. 224–225., II. 225–226., II. 231–232., II. 298–299., II. 299–300., II. 304. stb.) Persze, jegyezzük meg mindjárt, ez a Szabó Dezső nem az 1919-től „színre” lépő „népi” Szabó Dezső volt. Ez még a modernitás kibontakozását segítő, éles eszű és tájékozott modernitáskritikus esszéíró. S e ponton már érdemes leszögezni: az Osvát versus Ignotus viszonylatban Ignotusra vall az összkép, a Nyugat profiljának jelentős hangsúlymódosulása is. A szorosan vett irodalmi szövegek (versek, novellák) mellett, azokat némileg vissza is szorítva, a nem- irodalmi: történeti, politikai, s általában a valóságértelmező és -magyarázó írások fölszaporodása. Az irodalmi szövegeken belül pedig a hosszabb, részletezőbb, a külső világot is közvetlenül képbe hozó narratívák térhódítása (pl. Ady verses regénye, Ambrus és Lackó Géza regénye stb.) Ezek, nem kétséges, az olvasóközönség valóságos igényeit igyekeztek kielégíteni – Osvát „esztéticizmusa” rovására. 5 Megkerülhetetlen az óhatatlanul fölmerülő kérdés: rontott-e mindez a Nyugat irodalmi nívóján? (Az irodalmi legendárium szerint Osvát volt az irodalmi etalon, az irodalmi színvonal szigorú őre.) Ha azonban 1912 júliusától 1913 júliusáig áttekintjük a Nyugat ban megjelent verseket és novellákat, a „romlás” egyáltalán nem igazolódik. Sőt, ez az anyag kimondottan stabilizálódott. Amíg Osvát szerkesztését illetően föl-fölmerült, hogy túlzottan sokat kísérletezett, túl sok „nyolcadikos gimnazistát” közölt (Hatvany és Ady legalábbis ezt vetette Osvát szemére), addig az említett periódusban jól szelektált, s egyenletesen magas színvonalú vers- és novellaanyag került közlésre. A vezető szerző, mennyiségi vonatkozásban is, Ady volt, akinek verses regénye és versei rendszeresen jelen voltak a Nyugat ban, s ő ezeken kívül apróbb dolgokat, pl. figyelőket is közölt a lapban. A költészetet mellette elsősorban Babits, Kosztolányi, Kaffka Margit, Tóth Árpád, Szép Ernő, Nagy Zoltán s – horribile dictu – az Osváttól nem kedvelt Juhász Gyula versei képviselték, a kísérletezést pedig csak Gallovich Károly és Lányi Sarolta. (Nem lehetetlen, hogy utóbbiak Osvát javaslatára kerültek be a lapba.) A novellafölhozatalt pedig Móricz Zsigmond rendszeres és hangsúlyos jelenléte biztosította. (Móricz, aligha véletlenül, már a július 1-jei számban is szerepelt.) A vers- és novellaanyag aránya ugyan a korábbiakhoz képest alighanem valamelyest csökkent, de akik ez időben verset vagy novellát közöltek a Nyugat ban, azok ma is a modern magyar irodalom ikonjainak számítanak. S a közölt versek közt, hogy csak két példát ragadjunk ki, olyan emblematikus darabok is voltak, mint Tóth Árpád Hajnali szerenád ja vagy Kaffka Margit Hajnali ritmusok című, az 1912. május 23-i „eseményeket” megidéző verse. (Mellesleg: Kaffka, aki korábban Osvát szeretője volt, ekkor már – finoman szólva – nem rokonszenvezett vele. A Hatvany–Osvát-afférban is Osvát ellenfele mellé állt.) Azt, hogy Ignotus ne értett volna a versekhez és a novellákhoz, szerkesztői munkája alapján sem lehet állítani. Az viszont kétségtelen, a versekhez és novellákhoz fölfogása szerint hozzátartoztak a történeti és aktuális kontextus megismerését és megértését szolgáló, nem közvetlenül esztétikai karakterű valóságmagyarázatok is. A modernizálódó irodalom prezentálásához és elfogadtatásához ő szükségesnek tartotta a mindezt körülvevő, determináló, és végső soron „magyarázó” kontextus megjelenítését is. Ez persze jelentős fölfogásbeli különbség az Osvátéhoz képest, de nem lehet állítani, hogy ez a heteronóm
