Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Tábori Zoltán: Torzó (Tódor János: Vadászjelenetek Magyarországon)
126 Tábori Zoltán Torzó Tódor János Vadászjelenetek Magyarországon című kötete a gyűlölet-bűncselekményekkel foglalkozik „Olaszliszkától a cigány sorozatgyilkosságig”, ahogy az alcímben áll, és ha van hiánypótló mű, akkor ennek a könyvnek annak kellene lennie. Mégsem az. Mondhatnánk, önhibáján kívül, de ez nem gyógyír a bajra. Tódor példátlan elszántsággal végzi újságírói-szociográfusi terepmunkáját. Nincs senki az országban, aki jobban utánajárt volna minden egyes bűncselekménynek, amely az etnikai hidegháború frontvonalain pattant ki, függetlenül attól, hogy a sértettek, vagy éppen az elkövetők kerültek-e ki a cigány közösségből. A számtalan előbbire példa a Molotov- koktélokat töltögető pátkai polgárőrök esete, a kevés utóbbira Marian Cosma kézilabdázó meggyilkolása, de szerepel a kötetben olyan irodalmi riport is, amelyben nem is igazán világos, illetve felcserélődik az áldozati és tettesi szerep, lásd az abádszalóki „borotvakéses ember” rég elfeledett ügyét. És persze ott van a kötet élén a kiindulópont, az író által gátszakadásnak nevezett szörnyűség, Szögi Lajos tanár mártírhalála. A könyv kétharmadát azonban az úgynevezett „cigány sorozatgyilkossággal” foglalkozó tényleírások, riportok és interjúk teszik ki. A téma az a rövid időszak, amikor az etnikai hidegháború egyszer csak magasabb fokozatba kapcsolt, hirtelen kiélesedett, szó szerint forróvá vált. Ez a háború a rendszerváltás óta, a versenytársadalom beköszöntével sokak számára észrevétlenül, és még többek számára érdektelenül folyt. A béke, pontosabban a megbékélés reménye Olaszliszkán foszlott szét 2006 októberében, és a kisebb csetepaték után fellángoló bozótharc rajtaütései egészen 2009 augusztusáig tartottak Molotov- koktélok, puskák és kézigránátok bevetésével. Tódor nem utólagos krónikát ír erről a fű alól kitört háborúról, hanem igazi haditudósítóként számolt be a frontvonal eseményeiről, és munkái azon melegében meg is jelentek a Kritiká ban. Egy haditudósító a dolog természeténél fogva sosem mentes a részrehajlástól; nem lehet egyszerre a front mindkét oldalán állva tudósítani. Tódor is áll valamelyik oldalon: természetesen az esélytelenekén, a kirekesztettekén, az elesettekén. A romákén. Beszámolói ezért újra és újra vád- vagy védőbeszédi hangvételbe csúsznak. A helyzetek és körülmények ismeretében teljesen jogosan. Aki látta, amit Tódor látott, alulnézetből Magyarországot, nem is tehet másképp. De sokan nem látják ezt a Magyarországot. A könyvvel kapcsolatos legfontosabb kérdés ezért így hangzik: ez a szembesítés miért késett nyolc évet? Ezek a súlyos és megkerülhetetlen írások miért csak nyolc év elteltével jelentek meg kötetben? A válasz látszólag egyszerű. A szerző nyilván meg akarta várni, amíg pont kerül a központi téma, a cigánygyilkosságok hat éven át húzódó perének végére. De ez nem így van. A könyvnek már évekkel azelőtt meg kellett volna jelennie a Magyarország felfedezése sorozatban, amely szerződéssel és ösztöndíjjal támogatta Tódor János szociográfiai kutatómunkáját. Öt év telt el, mire az első könyv megjelent erről a magyar kriminalisztika történetében egyedülálló bűncselekmény-sorozatról, illetve a magyar társadalomtörténet egyik legmegrázóbb fejezetéről, ha már szociográfiákról beszélünk. Nem volt kiadó, amely a
