Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kovács István: A halálra ítélt osztály küzdelme Erdélyben (Margittai Gábor: Tiltott kastély)
123 Kovács István A halálra ítélt osztály küzdelme Erdélyben Margittai Gábor: Tiltott kastély. Erdélyi történelmi családok a jóvátétel útvesztőiben Kevés író, művelődéstörténész mondhatja el, hogy munkájának őt magát is meglepő hatása, következménye lett. Míg Margittai Gábor Szamár-sziget szellemkatonái című könyvében Pierpaolo Congiatuval, az Asinara Nemzeti Park igazgatójával évekkel ezelőtt együtt kesernyésen jegyezte meg: „igazán elszomorító, hogy a magyarok semmi érdeklődést nem tanúsítanak” az I. világháború elején szerb fogságba esett, majd az olasz Asinara-szigetre hurcolt honvédek szenvedéstörténete iránt, napjainkra e vonatkozásban gyökeresen megváltozott helyzetről számolhat be. E műve megjelenése és a Major Anitával a Szamár-sziget rabjai címen közösen készített dokumentumfilmjük, és a hozzá társított, Kárpát-medencét bejáró vándorkiállítás nyomán Asinara magyar turista-zarándokhely lett, amelyet a honvédelmi miniszter és a köztársasági elnök is felkeresett, vagyis a magyar állam támogatóan számon tart. Margittai Gábornak a Tiltott kastélyok című könyve bizonyára nem fogja arra bírni a román államot, hogy a kilencvenes évek elején az Európai Unió illetékes szerveinek ösztökélésére hozott restrikciós törvényét betartsa, s a diktatórikus eszközökkel elkobzott javak visszajuttatását különféle ürügyekkel, trükkökkel ne akadályozza, gátoltassa. A nyolc fejezetből álló kötet helyzetfelmérés, négy esztendőt (2012–2016) végigpásztázó hosszú mozgóképfelvétel – teletűzdelve egymással „feleselő” valóságos fotókkal is. Ezek a fényképek várakat, várkastélyokat, udvarházakat mutatnak be hajdani fényükben, s mai romjaikban, s olykor romjaikból feltámadtan. Margittai Gábor könyvében több erdélyi arisztokrata családot is számba vesz, s a kommunista diktatúrában megszenvedett sorsuk révén bemutat. Osztályuknak „nem csupán az volt a bűne a kommunizmusba borult Közép-Európában, hogy hagyományokkal, vagyonnal és történelemcsináló eszmékkel bírt, hanem az is, hogy magyar volt. Kétszeresen kisebbségi: társadalmi, de népelemként is. Ha valami, ez garantált út a szórványlétbe, ahonnan csak csoda folytán lehet felszínre kecmeregni. Egyetlen tavaszi hajnalon így lettek az erdélyi arisztokraták a halálra üldözött »kiváltságos« rend tagjai.” 1949 tavaszáról van szó, amikor a kommunista hatalom pokoli sípjelére az erdélyi arisztokratákat pillanatok alatt mindenükből kisemmizték, földönfutóvá tették. Ez persze célzott csapás volt az általuk képviselt nemzetiség kultúrájára, gazdasági életképességére, lelki tartására is. A szerző által bemutatott erdélyi történelmi családok külföldre – Magyarországra, Nyugatra és a tengerentúlra szakadt tagjai közül többen visszajöttek őseik szülőföldjére, hogy a visszajuttatási törvény erejében, hitelességében bízva az 1945 után elkobzott, kisajátított javak egy részét – kastélyt, udvarházat, erdőt, szántót, legelőt – birtokba vegyék.
