Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
23 mondhatni munkásszállón lakó sors volt, napról napra tengetett és igénytelen. S mit ad isten: hamarosan volt úgy, hogy öten is voltunk egyetemi kollégák (köztük Filosz is, vagyis Péntek Imre a Kilencek társaságából), de bizony a viszonyok maradtak megrögzötten a becövekelt régiek, mozdíthatatlanok – a „szocializmus” (és kádárizmus) nagyobb dicsőségére. Én néhány alkalommal helyettesítettem az iskolában történelemórán, általában viszont a „gyerekeim” körében tartózkodtam, de bevallom: sem tanárnak, sem nevelőnek nem voltam jó. Vagy „haverkodtam”, barátkoztam, amit ők gonoszul kihasználtak, vagy ezeken begurulva kiabáltam velük – vagyis nem tudtam fegyelmet tartani, ami pedig az egyik legfontosabb elvárás lett volna. Előfordult például, hogy egy este az egyik szobámban számon kértem valamit, de olyan közönyös, érdektelen pofákat vágtak, hogy én meg viszonzásul úgy rájuk vágtam, elrohanva, az ajtót, hogy üvegbetétje ripityára tört. Vagyis amit máskor rajtuk kellett számon kérnem (törött ablakok megcsináltatá sa), én is abba a helyzetbe kerültem. – Ilyen változékony, hektikus viselkedés ellenére azonban úgy érzem, „gyerekeim” szerettek, aminek jeléül tart ottam, hogy a nemrég sugárzott „Tenkes kapitánya” filmsorozatnak az egyik pozitív kuruc hőséről formázták rám a „becenevet”: maguk között Buga Jakabnak hívtak. Én ezt büszkén viseltem. De emlékezetes maradt az is, ahogy március 21-én, névnapomon köszöntöttek. Előbb csak egyenként somfordált be a nevelőibe néhány kedves tanulóm kis saját ajándékkal, majd közületileg is köszöntöttek valamennyien. Kissé megható volt az eset számomra, s én, úgy gondolom, megfelelően reagáltam. Szigorú arccal felsorakoztattam őket, s közületileg átvonultunk a nem messze működő fagyizóba. Mindegyik kapott egy-egy háromgombócos fagylaltot az én kontómra. Ezen meg ők illetődtek meg, mert ilyesmi nem volt szokásos az intézményben. De közben sok időt töltöttünk mi , nevelők, a földszinti tágas nevelőtanári szobában is, és sok mindenről beszélgettünk, de az 56-os forradalom, valamint leverése tabu volt. Ezek voltak a legnyugodtabb óráim az otthonban, nem politizáltunk. És itt tartotta Koncz János otthonvezető havonta egyszer a nevelőtanári „értekezletet”, ahol leginkább két kollégánk munkája volt a célpont, akik csinálhattak bármit – szerintem nagyon jó nevelők voltak –, nem úszhatták meg a megalázó értékelésüket. (A „levitézlett százados” egyébként alig-alig hagyta el szemközt lévő irodáját.) – Egyszer, egy békés délután fölmerült, hogy mivel többen is totóztak „maszekban”, vonjuk össze erőinket, s közös „pénzbedobással” alakuljunk egy kis totózó csapattá. (A futballhoz mindenki ért, s mindőnkre ránk fért volna komolyabb nyeremény.) Ez éppen akkortájt tetőzött, amikor az egyik tanuló – éppen az én gyerekeim közül – 13+1-es telitalálatot ért el. (Te rmészetesen jó időre ez került az érdeklődés középpontjába.) Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, pedig egyik társunk szorgalmasan töltögette hetenként a szelvényeket. Viszont engem és Szalai Pali barátomat annyira elkapott ez a játékszenvedély, hogy kutattunk mind újabb és újabb variációs lehetőségek és totókulcsok után. Olvastuk a Sportfogadás nevű „sárga újságot”, s megpróbáltunk „szisztematikusan” játszani. Ez aztán tüzelt és kitartott mindvégig, amíg ott dolgoztam. De a gyakorlatban is űztük a futballt a szomszédos füves futballpályán
