Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Patak Márta: Mindig péntek
10 Nem látom az idősebbik fuvaros barázdált arcát, horpadt homlokát, amint odaszól társának, igyekezzenek, nincs sok idő, éppen csak két fröccsre futja, két nagyra, kicsivel kezdeni nem érdemes, és ketten vannak, úgy lesz igazságos, ha mindegyikük fizet, és nem látom a fiatalabbikét sem, amint a sürgetésre meglódul, nekiront az ajtónak, föltépi, szinte úgy esik be, a kocsmáros pedig máris rosszat sejt, ha ekkora svunggal jönnek, akkor a folytatás sem lesz szelídebb, főhet megint a feje, hogyan dobja ki őket, ha részegen majd megint rákezdenek a nótára, hogy vesszen Trianon! Erről a két emberről sem tudok semmit, ugyanúgy, ahogy a többiekről sem, és semmi másról, ami körülöttem zajlik a városban, élem az életemet, és nélkülem történik minden, még a saját életemben is talán, ahhoz is éppen csak annyival járulok hozzá, hogy reggel fölkelek, este meg lefekszem, és közben reggelizek, ebédelek és vacsorázok, időnként jobbra-balra tekingetek talán, mint aki nem akar hinni a szemének, keresi, hogy hol a helye a történetben, ami éppen zajlik körülötte, de nekem még arról sincs fogalmam, hogy ez itt maga a történet, nem egy álló, örökre kimerevített pillanat, mert ahogy a mákos tészta vagy palacsinta elfogy a tányéromról, ugyanúgy elfogy egyszer minden pillanat, kimozdulnak helyükről a szereplők, eltűnnek a szemem elől, mint az a két fuvaros, aki bent időzik a kocsmában. Megnyugodhatnék, hogy eltűntek, pedig ha tovább nézem is őket, akkor se olvasom ki a tekintetükből, hogy nekik minden mindegy, ők mindenre elszánt fickók, nem nagyon érdekli más őket ebből a világból, csak hogy meglegyen a napi betevőre meg a fröccsre való, ha otthon az asszony sodrófával várja őket, az se nagyon tántorítja el őket a szándékuktól, egy mozdulattal kicsavarják a kezéből, és ha tovább találna akadékoskodni, akkor a végén könnyen ellene fordulhat saját fegyvere, nem néznek ők se istent, se embert, ha egyszer haragra gerjednek, minden alapjuk megvan rá, hogy kemények legyenek, hóban-sárban hordják a cementet vagy a szenet, kegyetlen velük az élet, ők is kíméletlenek, egymással is, a családdal is, az állataikkal, mindennel és mindenkivel. Nem taszít és nem vonz ez az ismeretlen világ, marad idegen a többivel együtt, amelyik mellett nap mint nap észrevétlenül zajlik az életem, el se hiszem, hogy az a két ember velem egy időben mehetett végig a járdának azon a darabján, ahol fölkanyarodtak, a pékség felé vezető úton megálltak a lovas kocsival, aztán visszajöttek a folyópart meg a kocsma között azon a pár méteren, és amíg ők a kocsmaajtóban állnak, azalatt a néhány másodperc alatt haladok el mellettük, óvatosan, a közelgő híd látványától érzett irtózatos félelmet leküzdve magamban, mint aki lopni indul, és ha ők ketten már nem a fal mellett állnak, akkor én lapulok szorosan a falhoz, hogy minél észrevétlenebbül mehessek, mintha attól bármi is változna, ám így a járda peremén sietek el mellettük, lehajtott fejjel, nem nézve se jobbra, se balra, mint aki szakadék fölött átívelő függőhídhoz közeledne, pedig csupán vélt vagy valós tériszonyomat leküzdve vágok majd neki életem első útján a gyalogos felüljárónak. Félelmemben veszem csak észre, hogy itt vagyok, a félelem az egyetlen érzés, amely a világhoz köt, akkor érzem igazán, hogy én is ide tartozom, része vagyok annak, ami történik velem, minden egyéb valahogy olyan természetes, föl se
