Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Kovács Krisztina: „Mélységes mítoszok” (Mohai V. Lajos: A drága váza)
141 Kovács Krisztina „Mélységes mítoszok” Mohai V. Lajos: A drága váza Mohai V. Lajos összegyűjtött tanulmányokat tartalmazó kötete egy termékeny év egyik darabja. A vidék mélységes mítosza című opus a szerző Kosztolányi-kutatásának fontos tanulmányait gondolta újra és adta közre, A drága váza pedig válogatott esszék és értelmezések kollekciója. A klasszikus modernség és a Nyugat avatott kutatója az utóbbi években szépíróként is egyre szívesebben mutatja meg magát. Az elmúlt években megjelent prózáinak felemlegetése ehelyütt azért is helyénvaló, mert úgy tűnik, az utóbbi évtizedben mind a lírában, mind az esszében, mind a szépprózában az átdolgozó törekvés uralja a kutató-szépíró alkotói karakterét. A 2010-ben megjelent önéletrajzi regény, Az emlékezés melankóliája hangsúlyosan kiindulópontjává is tette ezt a munkamódszert. Az első regény, bár nem volt hibátlan, egyértelművé tette nemcsak azt, hogy szerzőjével mint szépíróval is komolyan kell számolnunk ezután, hanem azt is, hogy az alkotó köteteit mindig is jellemző szintetizáló igény hangja még erősebben fog hallatszódni ezentúl. Mohai kutatásai és egész világképe fő irányvonalának az emlékezés formái tekinthetők. Köztük újabban mindenképpen a minden általa művelt műfajban felerősödő önéletrajziság, különösen annak kulturális identitást meghatározó szerepe, az emlékezéstechnikák szépirodalmi figurái. A másik meghatározó iránya az irodalomtörténész-író tudományos és szépírói karakterének a helyek minél szélesebb spektrumban és elbeszélői formában történő „kipróbálása”, működésük szemrevételezése. Ahogy A vidék mélységes mítosza a Kosztolányi-próza lokális mintázatait fejtette fel és vezette el az olvasót mintaszerű és élvezetes elemzésekben a Kosztolányi-féle vidékmítosz változásaihoz, úgy A drága váza is tele van a terek iránti szerelem megnyilvánulási formáival. A lokális szcénák iránti fokozott figyelem, nevezhetjük bátran olthatatlan szenvedélynek is, annál is inkább releváns alapozás, mert az a szépirodalmi miliő, amelyben Mohai gondolkodik, amelyből legkedvesebb szövegeit választja, a közép-európaiság kulturális kódjait mindig és roppant érzékenyen követő elképzelés felől olvasható a legeredményesebben. Az Osztrák–Magyar Monarchia tágabb kontextusában vizsgálni a magyar irodalmat úgy tűnik, manapság a legtermékenyebb olvasatokat hozó elképzelés. Ahogy a társadalom- és művelődéstörténeti, mikrotörténeti, közlekedéstörténeti, tudománytörténeti stb. olvasatok is újabb és újabb adalékokkal gazdagítják a modernség kutatását, újraolvasását. Mohai Szini Gyuláról szóló írása ( A század első novellistája: Szini Gyula mellőzöttsége ) egy többé-kevésbé elfeledett alkotó portréjának felvázolásával a modernségről szóló izgalmas diskurzusok sorát képes újranyitni. A felütés annál is inkább jó választás, mert a tanulmánykötet karakterét is kellő mértékben hangsúlyozza ez az izgalmas enumeráció, amely ugyan könnyű kézzel felskiccelt esszé, ám tanulmányként is képes működni. A kötet
