Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
39 A keret és a kép hangulata tökéletesen kapcsolódott egymáshoz. Annak, aki képet kapott tőle, nehéz volt megtalálnia a képnek legmegfelelőbb keretet. Tolnai írja erről: „Hosszú-hosszú idő után végre egy képre azt mondom, ezt szeretném, ezt akarom. Benes összegöngyöli, látom, legalábbis úgy tűnik, fekete marad a keze, pedig hát Benes különben is egy abszolút fekete lény, egy fehér nigger. Beteszem a kocsiba, úgy érzem, az én kezem is fekete lett. Aztán a határon is ki kell venni, meg otthon, Palicsfürdőn bevinni a házba (a Homokvár ún. toronyszobájába). … Aztán egyszer valami megmozdul bennem, mutatkozni kezd. Egy minimális, alig sejlő, mindössze centiméternyi kékes (amilyen régen a kék pakkpapír volt, pontosan olyan) paszpartú avagy alátét. Megkönnyebbülök, jelzem Franzer úrnak, a neves szabadkai képkeretező művésznek, galeristának, viszek egy Benes-képet. Mondja, örül, mert különben is szeretne egy kis Benes- kiállítást csinálni. Maga is tűnődik a lehetséges, az adekvát kereten, mondja. Beszállítom tehát a tekercset Szabadkára, Franzer úrhoz. … A kék paszpartúhoz valami erős, mattfekete rámát képzeltem. S akkor, afféle kisebb csodaként, megpillantok egy 4 centiméternyi, matt, kék lécet. Igen, pontosan az a régi pakkpapírkék. Kigöngyölöm a képet, s megmutatom a lécet. Semmi paszpartú?, kérdi Franzer úr. Semmi, mondom. Rendben van, mondja. Otthon elfog a kétely. Kék, ha matt is, kék ráma?! Múlnak a hetek. Franzer úr rám telefonál, nem érti, miért nem megyek a Benesért?! Megyek, mondom, nem merem bevallani, félek. És megpillantom a bekeretezett képet! Gyönyörű! Pontosan az, amit képzeltem. Gyönyörűen kihozza a kép kormát-kátrányát-szurkát…” Nyilván lesz majd egyszer egy művészettörténész, aki elkészíti Benes meghatározó, gyakran használt motívumainak gyűjteményét. Pályakezdő munkáit nem ismerem, Tolnai Ottó pasztás, metafizikus babákat említ ennek kapcsán, brutális figurációkat, kék párában derengő, véres hullákat ábrázoló óriási vásznakat, Benes szót ejtett szétszedett órákról is. Aztán jöttek a Tisza-partok, az összevarrt szemű-szájú magzatok, figurák, a táj elemeire is rávetített varratok. Infánsnői testét is varratok fogják össze, innét eredhetnek a gólemek, majd következtek az újabb figurák, tájképek, a figurák és a tájképek újabb változatai. Végül figuráinak egy sajátos, lebegő változata jelent meg, egyik utolsó sorozatát ez a vakrepülésben lévő alak uralja. A maga „műfajai” között nem állított fel fontossági vagy értékbeli sorrendet, a grafikát azonban nagyon fontosnak tartotta. Festett papírra, vászonra, furnérlapra, készített akvarelleket, festett akrillal és olajjal, színezte a nyomatait, készített szitanyomatokat és metszeteket, szobrokat – minden munkáján meghatározó motívumait szerepeltette. Mondhatnánk, változatokat készített, de úgy gondolom, hogy másról és többről volt itt szó, mint változatokról. Az új képeket az új alapokról indulva új módon építette fel, így mindig új struktúra és színvilág, ebből következően új kép keletkezett. Ezen a ponton kell idéznem Frank János megállapítását Benes fontos motívumairól. Frank János annak a kecskeméti kiállításnak a kapcsán írta le a maga tételét, amelyen Ágival mi először láttuk Benes képeit. Idézem Frank Jánosnak a kiindulásában, de csak abban a Baka Istvánéval rokon gondolatát: „Benes József, ez az originális művész, amióta ismerem –