Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
29 esetében a megismerés legmélyebb formájának történeti-esztétikai megértésüket tartom. Abban az értelemben, ahogy én használom ezt a kifejezést, inkább arról van szó, hogy értsem és érezzem a műnek az adott alkotói világban betöltött szerepét, emellett az önértékét, esztétikai karakterét, s azt a sajátosságot, amelynek révén az adott mű hatni tud az emberre. Itt fontosnak tartom az érzelemre való utalást, fontosabbnak, mint például az esztétikai karakterjegyek lajstromozó leírását, miközben azt is mondom, hogy a művek megéléséhez az értelemre is szükség van, a műveknek az értelmünket is érinteniük kell. Benes munkái a fent leírt módon kerültek hozzám közel. Az, hogy a képei közel kerültek hozzám, sok beszélgetésnek, kutakodásnak az eredménye. Számos képét láttam, műteremben-kiállításokon megismerkedésünk után feltehetően valamennyi fontos képe a szemem elé került, a nála lévő régebbi képeit is elővette, megmutatta őket, beszélt is róluk, mondta, hogy sokat dolgozott rajtuk vagy gyorsan elkészült velük, arról is beszélt, hogy mit akart a képpel, a munkára késztető indulatot is érezni lehetett akkor, amikor a képeiről beszélt. Benes türelmes, egyes helyzetekben azonban indulatos ember volt, azt hiszem, indulatai munka közben is vele voltak. Van, aki fél megkarcolni az előtte lévő papírt, Benes viszont uralkodott fölötte, a maga belső világát nagy erővel vetítette az előtte lévő vászonra vagy lapra. A vajdasági életéről is beszélt, sokszor az anekdotáit mondta el. „Benes nem beszél, nem magyaráz, Benes beszéltet. Önmagunkkal kezdünk elsősorban foglalkozni a kép kapcsán, de gyorsan rájövünk, Benes nem az énünkre apellál. Ne kérdezz, add fel korábbi meggyőződésed, szoktasd magad az idegenszerűséghez, az ellenszenveshez. (…) A képet nem magya- rázni kell, élni kell vele” (Domonkos István: Közöny és életöröm) Talán úgy, ahogy Domonkos István mondja, talán másképpen, de képei egzisztenciális mélységű hatást gyakoroltak rám, a miértről és a hogyanról azonban nehéz beszélni. Nyilván a színei és a formái hatottak rám, merthogy a képeknek ezek az összetevői, de azt, hogy miért Benes színeit és formáit gondoltam a számomra természetesnek, nem tudom megmagyarázni. A színeken és a formákon túl azonban volt valami más is, talán az, ezt most értettem meg, hogy képeivel Benes egy világról beszélt, egy történetet mondott el a világnak a maga világán belüli megjelenéséről. Soós József, idéztem ide kapcsolható tételét, ezt már a hatvanas évek végén felvetette. A történet legalább három szinten zajlott. Az első szint Benes élettörténete, aztán következett a képek története, az, hogy hogyan festette meg őket, mindezek mögött ott hozódott a külső világ története, annak a változása, mozgása. Képei elvontságuk ellenére is a fentieket magába foglaló történet részeit alkotják, az, aki belekerült ebbe a történetbe, az a világába is belekerült. Ezt a világot megismerve érthetők meg a színei, a formái, a színek és a formák átalakulása, s így tovább.
