Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (III. rész – közreadja Kurcz Ádám István)
52 Szerencsére elég erős voltam, és nem tartoztam a túlérzékeny gyerekek közé. Arrafelé, ahol én éltem, talán nem is voltak érzékeny gyerekek. Nyilván voltak, vagy lehettek, csakhogy abban az időben nem volt divatban az érzékeny gyermeki vagy kamasz lélek. Először is, meglehetősen szegény emberek laktak azon a részen, nemigen érkeztek túl sokat foglalkozni a gyerekük lelkivilágával, örültek, ha a gyerekek tisztán jártak, és nem szaggatták el a ruhájukat, és amikor iskolába kerültek, a szülők örültek, ha a gyerekek viszonylag jól tanultak, és amennyire tudtak, segítettek nekik. Nem emlékszem nagyobb lelki megrázkódtatásokra másoknál, a barátaimnál sem emlékszem nagy lelki bajokra. Lehet, hogy ez azért volt, mert meglehetősen, legalábbis gyerekviszonylatban, nagy cselekvési terünk volt. Itt a tér szó szerint értendő. Nem voltunk sohasem bezárva a négy fal közé. Állandóan menni, mozogni lehetett. Ebben a nem éppen elkényeztetett környezetben viszonylag harmonikusan fejlődtek a gyerekek. Sőt, még kamaszkorban, mely sokak szerint a legnehezebb kor, amikor legérzékenyebbek a gyerekek, akik már nem gyerekek, vagy a felnőttek, akik még nem felnőttek, nos, ebből az időszakból sem emlékszem különösebben nehéz időszakokra. Talán az volt a legnehezebb, amikor ennek az eléggé szabad életnek hirtelen véget vetett valami. Nyáron át el kellett kezdenem dolgozni. Kemény három hónapot kellett dolgoznom, méghozzá elég nehéz munkakörben, kőművesekkel. Amikor rádöbbentem, hogy most valaminek vége, és egyszerre belecsöppentem a felnőttek közé, akik reggel hattól este hatig dolgoztak – ők egész éven át, én meg hosszú három hónapig –, ez is, az is szörnyű volt. Szerencsémre épp ez az emberfajta közé csöppentem be, az építőmunkások közé. Állítom, hogy különleges emberek, azokká válnak, nem valami rendkívüli értelemben, de a maga módján mindenki különleges, a munkakörülményektől függően. Az építőmunkások, a kőművesek és az ácsok, akikkel aztán éveken át jártam a tanyákat bontani és kocsiszíneket építeni, traktoroknak fészereket, meg disznóólakat a szövetkezetnek. Ezek az emberek az év háromnegyed részét szabad levegőn töltik, és ez meghatározza a kedélyüket, és jó értelemben határozza meg. Akármilyen nehéz munkát végeztek, a humorérzékük sohase veszett el. Ezt szerettem bennük, és nagyon gyorsan feloldódtam közöttük. Befogadtak maguk közé, fiatal tacskót, akinek ott kell lennie, és dolgoznia kell, és aki velük együtt elég szép pénzeket keres. Közéjük tartozónak tekintettek, minden nyáron visszavártak, és ott voltam velük. A szó fizikai értelmében nehéz napok voltak ezek, de nem emlékszem, hogy volt közöttük lelkileg megnyomorított ember, aki megbomlasztotta volna ezt a társaságot. Volt ebben egy kissé dacos, egy kissé erőltetett jókedvűség is, ebben a jókedvben, amely belőlük áradt, de általában derűs emberek voltak, és jókedvű emberek között jó dolgozni. Úgyhogy a nagy megrázkódtatás nem is volt olyan nagy megrázkódtatás, amikor megéreztem, vagy érezni kezdtem, hogy most már kilábalok az eléggé gondtalan gyermekkorból. Talán nagyobb megrázkódtatás volt – így szokott ez lenni – az első komoly szerelem. Annak rendje és módja szerint én is szerelmes lettem tizenhárom-tizennégy éves koromban, persze már előbb is, de az nem rázott meg olyan nagyon. Ez viszont igen. Egy nagyon szép lányba, szép arcú lányba lettem szerelmes – azóta is, ha ránézek egy nőre, mindjárt az arcát nézem, nem a lábat, a keblét vagy bármit,
