Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - „Csodákra voltak képesek…” (Tóth Istvánról Apáti-Tóth Sándorral beszélget Rigó Róbert)
78 az egy szál nád, a hullámzó vízben áll egymaga, és hiába jönnek a rettentő erős hullámok, és a hatalmas szélvihar, ez ott áll egyedül, rendíthetetlenül. Rendkívül nehezen indult a pályája, hiszen az ötvenes-hatvanas években a politikai helyzet olyan volt, hogy tűzzel-vassal próbálták irtani azt, aki Nyugatra tört, a Nyugattal bármiféle kulturális kapcsolatot ápolt, és apám, ennek ellenére a nemzetközi kiállításokra – hatalmas nehézségek árán – rendszeresen kiküldte a képeit. A bürokratikus akadályok dacot váltottak ki belőle, megsokszorozva az akaratát, a küzdési vágyát. Ez egy óriási fölhajtóerő volt benne, hogy „csakazértis” megmutatom, bármennyire is nem akarják, hogy kijussak. Külföldön akkor már nagyon szép sikerei voltak, ugyanakkor volt egy belső ellenállás is vele szemben, ugyanis a hazai szakma hosszú időn keresztül nem szívesen fogadta be. Talán a sikeres vidéki embert, a konkurenst látták benne, aki büszkén viselte kitüntetéseit, ezenkívül apámnak nem volt könnyű természete, nagyon könnyen konfliktusba keveredett másokkal, és ezeket elég erőteljesen rendezte. Nos, nyilván ez is belejátszott, de valamitől nem igazán akarták elfogadni. Aztán később megtört a jég Magyarországon is, hiszen a Balázs Béla-díjtól kezdve az Érdemes Művészig, a legragyogóbb szakmai elismeréseket kapta meg. Az igazi áttörés, a hazai áttörés, a Műcsarnokban megrendezett kiállítása volt, utána a teljes magyar sajtó és a magyar fotográfus közélet is messzemenőkig elismerte. – Ez már a nyolcvanas évek, ugye? – Igen, 1983-ban volt. – Beszélgetésünk közben Pista bácsi Láncon című képe jutott eszembe, melyen egy kutya láncra van kötve, ez politikai értelemben is szimbolikus lehetett, ha Magyarországról kiküldenek egy ilyen képet ’56 után külföldre. – Ez egy később készült fotográfiája volt, ő nem akart direkt módon politizálni a képeivel. Egész egyszerűen olyan drámákat, olyan örökérvényű emberi drámákat és konfliktusokat próbált képekbe önteni, amikbe politikai tartalmakat is bele lehetett látni. De hadd térjek vissza a beszélgetésünk elején feltett kérdésedre, hogyan éltem meg atyám és családunk kapcsolatát? Úgy gondolom, ha a Forrás szerkesztősége és te megtiszteltél azzal, hogy megkérdeztek, hogyan láttam én az ő életét, el kell mondjam, egy konfliktusokkal terhelt, boldogtalan házasságban éltek a szüleim. Sok oka volt ennek, de az egyik mindenképpen az volt, hogy anyai nagyapámék tradicionális parasztcsaládban éltek, gondolkodtak. Hihetetlenül keményen dolgoztak, mindamellett nagyanyám rendkívül művelt volt, nagyon sokat olvasott, ismerte a világirodalmat parasztasszony létére. Bennük ott volt a tradicionális szerepelvárás, hogy a férfi dolgozik, a munka után otthon megint dolgozik, és a családjával van. Apám viszont semmiféle paraszti munkát nem végzett. Hogy is végezhetett volna, hiszen ledolgozta a nyolc órát a boltban, később a kutatóintézetben, és ezek után készítette a fotográfiáit, szervezte a fotóklubot, a kiállításait. Ezért a házimunkákban nem tudott részt venni, és nem is akart. Ez volt az egyik alapvető oka a konfliktusoknak, közös háztartásban élt nálunk több generáció, így anyám lett az ütközőpont. Aztán apám az otthon meg nem talált boldogságát másfelé is kereste, ez újabb konfliktusokkal
