Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
43 sel zárt le a tanár úr, akkor kértem – mindenki röhögött rajtam –, hogy én ötből szeretnék érettségizni, oroszból is. Úgyis tudtam, hogy nem tanulok semmit a többire se, és akkor most még ezt is fölveszem. De muszáj volt. Ennek az embernek meg kellett mutatnom, hogy magasan le van ejtve, és nem érdekel, én megcsinálom még ezt az érettségit is. Kérlek szépen, ő volt az, aki ’56 után csak ketteseket meg egyeseket adott nekem. Addig ennek voltam én a Mozartja, meg kedves barátja. Meg aztán nekem is kellett, hogy legalább négyes legyek, mikor fölkerülök. Le is érettségiztem oroszból is, két jegyet nem akartak emelni, az ötöst nem adták meg, megkaptam a négyest. Ez volt a legreálisabb jegy. De nekem ez is jó volt. Viszont jobb lett volna az ötös, mert akkor biztos fölvesznek egyetemre. Így három évig nem kerültem föl egyetemre. * * * [Amikor 1985-ben minderről beszélt nekem Utassy József, már súlyos ideg- betegsége egyensúlyban tartása idején, akkor mindent talányosra fogalmazott. Amikor azt mondtam: „Akkor másodikos korodban nyírt el téged ’56”, válaszá- ban ekként fogalmazott kissé drasztikusan: „Mikor visszakerültem, nem tudom, hogy mi az atyaúristen volt bennem”, és látszólag szakadozottan mondta tovább: „Aztán hát persze olyan dolog volt, hogy… Nem tudom mivel magyarázni” – ezeket a megszakított fordulatokat használta. Orosztanáráról meg, akinek előbb „kedves barátja” volt, utóbb csak közepessel zárja le érettségi előtt, másképp beszél ’56 előttről, meg utána, íme: „Nagyon nagy hajam is volt, és az egyik tanárom, Mjazovszky tanár úr azt mondta, hogy: Mozart! no, gyere csak ki felelni! Majd megmutatom én neked, hogy milyen a nagy haj! – Abban az időben még, tudod, hogy a haj rettenetes botrány volt.” Ma már tudom, nem a betegség beszélt belőle, tudatosan kerülte a múzeumi emlékezésben a valóságos történelmet. Ma már olvashatjuk a Digitális Irodalmi Akadémia Utassy-szövegei között az 1956–1957-re vonatkozó emlékezését, egy részét még ott is, 1995-ben is zárójelbe téve. Az 1985-ös talány feloldása- ként ideidézem a nálam el nem mondott emlékezését a DIA közléséből: részlet A kikelet fia című írásból (megjelent: Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza , szerkesztette és gondozta Tárnok Zoltán, Kortárs Kiadó). – letöltés internetről: 2017. 02. 09. 455–459. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/ displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=7907&secId=831897&qdcId=3&li braryId=-1&filter=Utassy+J%C3%B3zsef&limit=1000&pageSet És akkor jött 1957, a számonkérés és a leszámolás éve. (Én 1956 októberében, amikor a tanulókat hazaküldték, nem utaztam szüleimhez. Arra hivatkoztam, hogy rossz családi körülmények között élünk. Rajtam kívül a kollégiumban maradt még Keresztes Nagy Csaba és Marton Levente diák. Mindketten budapestiek voltak. Marton Levente aztán a Széna téri harcok hírére fölutazott Pestre. A kollégium igazgatója megtűrt bennünket, pedig tudta, hogy ötliteres korsóból isszuk a bort. Na és! Ő meg a SZER híreit hallgatja! Egyik alkalommal a renoválás alatt álló Líceum épületét támasztottuk, amikor egyre népesebb tömeg gyülekezett a térre. A szovjet emlékműről már hegesztőpisztollyal vágták le a láncokat. Mi továbbra is ott ólálkodtunk. Egyszer csak odaint mindkettőnket valaki a láncokhoz. Csaba egyik, én meg a másik végét markoltam meg. És elindultunk. Utánunk a tömeg. Irány a Berva! Csabának is, nekem is nagyon tetszett a kitüntetés. Vágtuk jobbra-balra az ünnepélyes pofákat, hiszen a fotósok össztüzében álltunk. De csak a kollégiumig húztuk a láncokat, ott átadtuk két fiatalembernek. Éjféltájban vetődtünk haza, mikor is Kiss bácsi, a
