Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
35 nevét a falunk. Egy hosszú, 10 kilométeres völgyben él három falu: Bükkszenterzsébet, Tarnalelesz és Szentdomonkos. Ez a három falu mostanra teljesen egybeépült, sőt hozzájuk csatlakozott Fedémes is, bár egy picit kiesik, egy völgykatlanban. – Kezdjed őseiddel, akik ehhez a kis faluhoz kötődtek. – Talán a nagyszülőkkel kellene kezdeni. Az anyai nagyanyámat Utassy Barta Zsuzsannának hívják, nagyapámat Kiss Andrásnak. Anyám Kiss Margit. Az apai nagyanyám, Utassy Pintyó Rozál, a nagyapám Utassy Vadász József. Apámat ugyanígy hívták. Ebből is lehet látni, hogy a falumban rengeteg Utassy van, és a megkülönböztetés a ragadéknevek alapján történik. Engem például a faluban mindenki Vadász Józsefnek ismer, nem Utassynak. Utassyból van egy rakás. – Ezt a két „s”, „y”-t, ezt a családod használja, vagy csak te, szóval ez mit jelent? – Nagyon bonyolult dolog. A faragásokon, például nagyapámnak, aki erdőkerülő volt, az egyik faragásán, sótartóján „s-i”-vel van írva. A temetőben is sok „s-i” van. Viszont volt az Utassyak között, aki tényleg nemes volt, és állítólag történt egy névlopás is valamikor, csak nem tudom, hogy mikor. Hát én meg a családom soha nem voltunk nemesek. No, de hadd mondjam még el, hogy az anyai nagyapám Ózdon volt segédmunkás, amikor szanálták – mert gyakran előfordult, hogy szanálták –, akkor az Alföldet járta, mezőgazdasági munkát végzett, aratott, csépelt stb. Nagyon keveset keresett, tulajdonképpen a nagyanyám meg az anyám tartotta el a családot, bejártak Ózdra, vittek pálinkát, tojást, vajat, cigarettapapírt – mikor mit, amivel tudtak kereskedni. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy az anyai nagyanyámnak-nagyapámnak öt gyereke volt, ebből négy lány és egy fiú. Gondold el: négy lányt férjhez adni, micsoda teher lehetett. Az apai nagyapám szintén dolgozott gyárakban is, de inkább az erdőn volt – erdőkerülő és vadőr. A foglalkozása vadőr volt, de amikor apámat elhívták sorozásra, majd behívták katonának, akkor mindig ő ugrott be helyette. ’45 után, amikor az öreg Beniczky földesurat „megbuktatták”, akkor került nagyapám tulajdonképpen erdőkerülői státusba, haláláig az egész falu vagyonát őrizte. – Mikor halt meg? – Ha jól emlékszem, harmadikos gimista voltam Egerben, ’58-ban. Most egy nagyon kegyetlen dolgot mondok – nem szerettem ezt az öregembert, mert kegyetlen, kíméletlen ember volt, nem tudta például megbocsátani anyámnak, hogy újra férjhez ment, egy életen keresztül hozzánk be nem tette a lábát, pedig születésnapjára, névnapjára, minden alkalommal vittem kis ajándékot, az anyám küldött cigarettát, ezt-azt, és szavaltam neki verseket, az öreg bácsinak. Akkor, amikor meglátott, akkor elsírta magát. Ennyire tellett tőle. De egyébként, hogy elvitt volna az erdőre egyszer is, hogy kisfiam, most van az őzeknek, szarvasoknak a bőgése, soha eszébe se jutott. Amikor gombászni mentem – mert ennek ellenére én csak kúsztam meg jártam az erdőt –, és mikor találkoztam vele, akkor mindig csak annyit mondott: na, szedtél-e már valamit? – Mondtam: szedtem. – Azt mondja: na, akkor eredj itt erre fölfele, mert a Verőben háthogyha van jó tinórugomba vagy vargánya. – Édesapád mit csinált, mivel foglalkozott? – Az ózdi gyár segédmunkása volt, aztán mikor szanálták őt is – nem is egyszer, sokszor –, akkor vagy az egercsehi, vagy a borsodnádasdi bányában dolgozott, vagy pedig elmentek Ajnácskőre a kőbányába, mert arra is volt példa.