Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Réczei Tamás: A vitázó ember – Nagy Attila memoárkötetéről
118 tömegéből. Teljesen mindegy ugyanis, hogy a mutatkozó készületlenségeket és felkészítetlenségeket mivel magyarázgatjuk. A legobjektívebb magyarázatokkal sem elégedhetünk meg, mert csak a meg- oldások menthetik meg művészetünket a nyomorodástól. Nincs időnk a türelemre (…)” 32 „Erkölcsi alkotmány! (…)A mi színművészeti világunkban egyetlen, minden lehetséges áldozatot megérdem- lő cél létezik: a hivatásvágyunkat kielégítő alkotómunka.” 33 „(…) mit nyerhetnénk, ha tetteinket erkölcsi megfontolások irányítanák, legalább lényeges pillanatokban! Fantáziánk megközelítheti az erkölcs hatékonyságának jelentőségét létezésünk minden vonatkozásában!” 34 Nagy Attila nem ismerhette meg idejében az élet törvényszerűségeit, így a későbbiekben folyamatosan késztetést érzett, hogy törvényeket gyártson. Ezek a szólamok saját tájékozódását segítették elsősorban, de az erős ember látszata miatt a kinyilatkoztatást választotta, a meggyőződés látszatát, amelyek mögé elrejthette szűnni képtelen kétségeit. „Azt kívánom, hogy tiszteljenek. Ilyesmiről soha nem hallottál?” 35 – mondja a legnagyobb kétségbeesése közepette Eddie Carbone. A több mint száz oldalnyi tanítás is hasonlót célozhatott meg a színész életében, aki pedig tiszteletet parancsoló karakter volt az életben és a színen egyaránt, már csak fizikai adottságaiból adódóan is. A pályája a szilenciumát követve töretlennek bizonyult, szerepei, díjai, foglalkoztatottsága nem adtak okot, hogy mást érzékeljen. Politikai karrierje szintén. A tiszteletért, becsületért, megbecsülésért vívott állandósuló harca mégsem enyhült sosem. A kötet második felének tanításait, az első felében megismert kis Nagy Attila el nem halványuló késztetését követve rögzíthette papírra, a visszafordíthatatlan felnőtt életbe sodródó művész. „Írok tehát, mert nélkülözhetetlenül szükségem van a nyomtatott szó erejére és közvetlenségére. Mert hozzá akarok szólni a színházi élet minden adódó gondjához.” 36 A több mint százoldalas parainesis a színház majd minden szakterületéhez intelmeket intéz. Kárhoztatásainak és számonkéréseinek mélyén ugyanaz a védtelenség izzik, amelyet elhanyagoló kiskorában érzékelt. A kadétévek harcosságával küzdött a gyermekévek rejtett hiányával, a felnőttség tökéletlensége ellen. Rendteremtő szándéka életútjának kezdeteihez szól (vissza), és csak azt követve aktuális jelenének pillanataihoz. Nyughatatlansága onnét, abból az élményvilágból, tapasztalatból, rögzültségekből táplálkozik. Művészi csalódottsága, szakmai életkudarca szintén. „Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, / gondom s fájdalmam kicifrázva; / mint a gyerek / kezében a csörgő csereg, / ha magára hagyottan rázza.” 37 Ilyennek látszik kötetén át a színművész, amiképpen József Attila az effajta nagy fájdalmat líraian megfogalmazta. A pusztítás és az alkotás dialektusában élt a színész. Eleinte alkotásai segítségével remélte elpusztítani megmaradt hiányérzeteit, esetleges fájdalmait, majd a szűnni képtelen kiegészületlenség okán szerette volna elpusztítani, hogy megújíthassa magát az alkotást, amelyet hibásnak, illuzórikusnak érzékelt. Ez az őrlődés alakíthatta folytonos vitakészségének magját. Don Quijote-i harcban élt. Csak a szélmalom őbenne épült fel. 32 Nagy Attila: i. m. 226. 33 Nagy Attila: i. m. 232. 34 Nagy Attila: i. m. 300. 35 Arthur Miller: Pillantás a hídról . Bp., Európa Könyvkiadó 1969. 449. 36 Nagy Attila: i. m. 22. 37 József Attila: Nagyon fáj. (részlet) http://mek.oszk.hu/05500/05570/html/jozsef_attila0026.html letöltve: 2017. 09. 27. 20:01
