Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Gyarmati György: Az „olvadás” – írószemmel (Márai Sándor krónikája a magyarországi posztsztálinizmus kezdeteiről)
109 a politológiai elemzések és a történeti leírások által később standardizált fogalom előkerül e publicisztikai reflexiókban. El egészen mondjuk a NATO északi és déli szárnyát elválasztó svájci–osztrák „alpesi reteszzárig”. Egyetlen ekkoriban forgalomba került nyelvi toposz hiányzik szemet szúróan e korszeletet idéző szótárából. „A szocialista törvényesség helyreállítása” formula, amelyet Sztálin halála után nyakra-főre ismételgettek a szovjet blokk országaiban. A mulasztás aligha véletlen, merthogy nemigen volt mit „helyreállítani” a sosem létezett ún. szocialista törvényességből. A menesztett Nagy Imréhez képest Márai a teljhatalmat visszaszerezni látszó Rákosi pozícióját sem tartja szilárdnak. „ Rákosi nem diktátor, hanem egy gátlástalan, ravasz és kegyet- len alkalmazott, aki most lapít, és várja a pillanatot, amikor az új diktátor Moszkvában hosszú időre kézbe kapja a tényleges hatalmat. … De az emberek ma tudják – s nem utolsósorban a rádiós értesültség jóvoltából tudják –, hogy a világ más tájain, más társadalmi rendszerek jóvoltából a kortársak már a tulajdon életükben meg tudják valósítani mindazt, amit a diktátorok az ükunokák- nak ígérnek. … Ma a tömegek informáltsága más, mint volt valaha is a történelemben. A tömegek tudják, hogy a diktatúrával szemben van egy hatalmas fegyverük: a mindennapos tudatos ellenállás. … Ha minden ember mindenütt, ahol az erőszak uralkodik és fenyeget, mindennap, minden mun- kahelyen, magánéletben és a közéletben személyes biztonságának könnyelmű veszélyeztetése nélkül tudatosítja és végrehajtja ezt az ellenállást, komoly remény van arra, hogy a hidegháborúnak ebben az új menetében a belső válságoktól, gazdasági csődöktől, hatalmi marakodástól, az új világpolitikai helyezkedéstől megrendített diktatúra olyan helyzetbe kerül, amikor visszakozni és egyezkedni kény- telen .” (1955. március 20–27. II. 313–317.) Amikor Magyarországon 1955 áprilisában a „szép új világ” kezdetének tízéves jubileumát ünnepelte a hatalom, az óceán túlpartjáról periszkópozó író prizmatörése egészen mást láttat. „ Tíz év után a bolsevista rendszer kegyetlen és esztelen hazudozásának új korszakát éli. A másfél éves új kurzusnak nevezett, szelídebbnek és emberszabásúbbnak álcázott kísérletet a bolse- visták most temetik, a bűnbakok eltűnnek, és helyükben újra megjelennek a sztálini rabszolgatartás új rémképei: a kolhozba kényszerített paraszt, a nehézipari termelésre, rosszul fizetett kényszer- munkára ösztökélt munkás, a nemrégen csalárd módon polgáriasabb magatartásra bíztatott, anyagi és szellemi tartalékaiból kifosztott értelmiség az új rendőrterror, az újra meghirdetett irodalmi, művészeti, szellemi terror rémképe. … Tíz éven át az emberek azt tapasztalták, hogy az állam, amely közrendet, társadalmi tisztességet követelt az alattvalóktól, nem tartja a szavát, röhögve visszalopja a dolgozó embertől azt, amit kegyetlen-kemény munkával szerzett. A kényszerkölcsönök, a hamis ’reálbérek’, a munkaerő-uzsorára felépített ötéves tervek, ez mind rablás volt, merénylet az állam- polgárok ellen .” (1955. április. II. 321–329.) A politikai, politikusi skandalumok sora mellett visszatérően helyet kap Ulysses reflexióiban „a névtelen, … nem politikus” kis ember, akivel éppen megesett a rendszerkaloda valamely galádsága, vagy csak morfondíroz ennek „velem is megtörténhet” fatalizmusán. Főként e páriasorban tartottakra vonatkozott egy másik észrevétele, a „hétköznapokat emésztő intézményesített macera.” Márai Sándor szleng-szótárból kölcsönzött nyelvi fordulata – a halandók széles körét érintő és rendszer-specifikusan közérzetrontó – gyűjtőfogalom. Éppúgy ide tartozik az áruhiány miatt állandósuló sorállás a boltok előtt, a beszolgáltatás, a rekvirálás, mint a „békekölcsön” jegyeztetés, a kötelezővé tett napi pártsajtó-olvastatási penzum (az ún. Szabad Nép félórák), vagy a szintén obligát MHK mozgalom. (E paramilitáris „Munkára, Harcra Kész!” dresszírozáshoz tartoztak a különböző iskolák, üzemek, települések közötti spartakiádok, elsősorban a fiatalabb generációk ellenőrzött szabadidő eltöltését célozva.) Ám a közösségformáló célkitűzésekhez képest
