Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Fehér Zoltán: A bátyai lelkiség
77 A víz menti kis parasztközségekben nem is szakmunka a kerti termelés: itt mindenki foglalkozik vele, közönséges kiegészítője a szántóföldi termelésnek (…) A Duna mentén nem specializálódott szakma a kerti termékekkel való kereskedés sem. Kocsin, háton maguk hordják szét portékájukat, s bejárják vele az egész Dunántúlt: ha mind elfogyott, hazamennek, és újra megrakodnak. Oly primitív a kereskedésnek ez a formája, hogy bizonyára így csinálták kétszáz évvel ezelőtt is, és ma sem találnak más módot az értékesítésre. Végül keserűen így foglalja össze a tanulságot: »fáradt és visszahúzódó nép … nem tudnak fejlődni.«” Erdei nagyon jól látta, hogy Bátya és Dusnok dalmát népessége teljesen hasonult a környező magyarsághoz termelési kultúrában, társadalmi berendezkedésben és mentalitásban is. Nem hoztak létre ugyan monokultúrát a termelésben, de az önellátó gazdálkodás mellett paprikaföldjeiken árutermelést folytattak, s jövedelmük javarészt ebből származott. Ebben a kis községben, ahol a földszűke miatt alig akadt igazi nagygazda, a nagy többség a paprikakonjunktúra előtt szegényesen élt, mégis szinte minden adatból sugárzik a feszültség, ami a két réteget elválasztja egymástól, amit csak ritkán írt felül a bátyaiság tudata. Ezt az ellentétet az említett gazdasági fellendülés némileg enyhítette. Volt olyan papjuk, aki maga is kiállt kormányellenes gazdasági követeléseik mellett. Sokkal toleránsabbak voltak a jövevényekkel, mint a református magyarok. Tisztelték az iskolai műveltséget, éltek az írásbeliséggel, s tartottak bizonyos távolságot az uraktól. Megkövesedett parasztkultúráról sem beszélhetünk, mert általában fogékonyak voltak az újításokra, főképp a paprikatermelésben, s az így kialakult bátyai paprikakultúra több volt, mint paraszti tevékenység. Szorosan kapcsolódott az ipari feldolgozáshoz, hisz annak előkészítő munkafázisait is elvégezték. Erdei nem vette észre, hogy a paprika- nagykereskedők kifejezetten kapitalista módon végezték üzleti ügyeik lebonyolítását, bár mellettük működtek paraszti kofálkodók is, a batyusok. Az is igaz, hogy a bátyaiak szemfülesebbek, ügyesebbek, fürgébbek voltak ebben is, mint a környékbeli, szintén paprikássá lett magyar települések népe. Ugyancsak elkerülte a figyelmét, hogy az a friss, polgári öntudatot tükröző küzdelem, amely a paprikamonopólium körüli harcokban jelentkezett, nem fáradt és visszahúzódó népre vallott. A kormány és a paprikások küzdelméből létrejött szövetkezeti Paprikabeváltó igazi, nemzetközileg is számon tartott kaptalista vállalat lett, jelentős gazdasági sikerekkel. Erdei korában még a bátyai társadalom is friss, optimista volt, nem volt enervált, megfáradt életkedvű, még az egykézést sem vette át. A XIX. század végén megjelent két tájismertető tanulmány Kalocsa környékéről. Az ezekben leírtak jórészt nemcsak a Kalocsa környéki magyarokra, de a bátyaiakra és a dusnokiakra is érvényesek, bár szerzőik néhány magyartól eltérő néprajzi sajátságot is említenek (viselet, táplálkozás, tánc, családi viszonyok). Alig foglalkoznak viszont a XX. században e térségben már társadalmat strukturáló árutermeléssel. Nyilván azért, mert az akkor még nem volt jelentős. Bajnai ugyan megemlíti a következőket: „A paprikater- melés miatt a fajsziak gazdagok.” 13 Simonyi pedig szót sem szól az ipari növénytermelésről, csak a konyhakertészetiekről, bár azok szerinte „iparág szerint űzetnek. Vannak egyes vidékek – írja – melyeken a konyha-növénytermelés iparág gyanánt űzetik, mint Foktő, Bátya, Fajsz.” Miközben Dusnokot már paprikatermelőnek írják, Bátyán még nem említik ezt, hiszen „Bátya sok krumplit termel. Sárga bab, káposzta, hagyma” . Az áruforgalomnak is csak a cserekereskedelmi formáját említik. 14 13 Bajnai József: Sárközi árvízkönyv . Kalocsa, 1862. 14 Simonyi Jenő: Kalocsa és vidéke . In: Földrajzi Közlemények , Bp., 1882.
