Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
20 sporttelepek is. A kezdet kezdetén (első meccsünkön Zelk Zoltán volt a kezdőrúgást végző tiszteletbeli tag) egész télen a hajdani Ludovika épületének tágas tornatermében „futballoztunk”. Ez nagyon jó helyszínnek bizonyult az „összerázódáshoz”. Utána tavasztól hosszú ideig a margitszigeti telephelyű Pénzügyőr pálya volt az otthonunk; de a Margitszigeten sokáig használtuk az Úttörő Stadiont is, majd még egy neves helyszínünk volt: a mai Millenáris Park környékén, de annak gazdáját nem is tudom. (Talán a Pénzügyőrök játszottak ott.) Az alapcsapat így állt föl legtöbbször: Csurka volt a kimozdíthatatlan kapus, hátvédek voltak: Moldova, Végh Tóni, Farkas László (az Új Írás versrovatvezetője) és barátom, Szalai Pali. Később Moldova beerőltette egyetemi kortársunkat, Kenessei Andrást is, valamint a Füzessi testvéreket, akikről nem sokat tudtunk. A középpályán bérelt helyem volt nekem a jobb oldalon, Döbrentei Kornélnak és Rózsa Endrének balfelől. Én jobbszélsőt is szívesen játszottam, mert akkor még legendásan gyorslábú s atlétikus voltam. Aztán váltogattuk egymást Baranyai Tiborral, aki a könyvterjesztésnél dolgozott, és szintén Moldova embere volt. Középcsatárunk nevezhető közülünk egyedül profinak, Módos Péter, aki pár évvel előttünk járt az egyetemre, de megfordult fizetett játékosként az NB II-es Építők csapatánál is. Később is emlegette, hogy milyen jó beadásokat kapott tőlem a jobb szélről. De technikás összekötő volt például (Sánta) Mózsi Ferenc is, akit antológiánk megjelenése idején én protezsáltam be a csapatba. Aztán megfordult nálunk többek között Nagy Gáspár, Szakolczay Lajos és Módos Péter két öccse is, majd később Jovánovics György szobrász (Jovánovics Miklós testvéröccse), majd Végh Tóni támogatásával a sárga trikójában külön színt jelentő Balázs József is, aki akkor vált nevezetessé a nagy föltűnést keltő Koportos című írásával. De kihagyhatatlan volt a mozdonyként fújtató Mann Lajos dramaturg és Mezei András is. Levittem párszor Utassy Dzsó barátomat is, de igazándiból őt nem érintette meg a futball, s csak néhány alkalommal száguldozott a bal szélen. – Többször játszottunk vidéki csapatokkal, összekötve a játékot egy-egy író- olvasó találkozóval. Ezeket leginkább a kupechajlamú Végh Tóni vagy Moldova szer vezte, a csapat vacsorát kapott, ők meg némi fellépti pénzt. Így jutottunk el például Komlóra, ami akkoriban nemcsak bányászváros, hanem neves sportváros is volt, s a híres „nagy csapat” hátvédje, Lóránt is játszott ellenünk. De előfordult olyan is, hogy egy pesti meccsünket a „szőke szikla”: Mészöly Kálmán vezette. Aztán pár évet a fővárosi bajnokság (legalsó) osztályában, hivatalos igazolásokkal is végigjátszottunk. Az eredmény nemigen számított, szinte mindig kikaptunk, de a lényeg igazi „sportmenekhez” méltóan a kaland és a játék volt. – Néhány emlékezetes momentum azért akadt. Emlékszem, hogy 1967-ben az egyik margitszigeti pályánkon volt éppen edzésünk, mikor Virág lányom született. Közösen ünnepeltük meg, s Módos Péterrel még néhány korsó sör erejéig túlóráztunk is. Vagy egy alkalommal, esőben, egy földes-sáros pályán volt mec scsünk, s a különben is kiskakas-természetű, középhátvédet játszó Végh Tóninak nézeteltérése támadt az ellenfél centerével. (Hátvédeink, élükön különösen Moldovával, hatalmasakat tudtak rúgni a labda mellé, s Végh Tóni sem tartozott a kíméletes játékosok közé.) Ahogy összecsaptak, mindketten a sárba estek tizenhatosunk előtt. Tóni, mint egy tűzgolyó, fölpattant, és kihívó, öklözésre hajló
