Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
18 Ez bizony nem is volt akkor kis dolog, mert a futball-labda mibenléte jóval különbözött attól, mint amilyen ma. A lényegi különbség az volt, hogy bőrkülsőből és felfújható gumibelsőből állt, s a kettő között a kapcsolatot egy 10-12 centiméteres fűzőrész alkotta. Gyakran leeresztett a belső, s ilyenkor ennek fűzőit kellett kibontanunk, hogy hozzáférjünk a belső „csöcséhez”, amit aztán a kerékpárpumpa szelepével összebütykölve fel lehetett fújni. (S amikor kemény volt, nagy fájdalmat okozott meztelen lábunknak, ha a játék hevében éppen azt találtuk el. De ki törődött akkor ezzel!) És a váratlan szerencse a rongylabda felváltásában határozottan mellém szegődött. Vagy negyedikes-ötödikes lehettem, amikor drága keresztanyám, Oehlmayer Katalin Pest mellől karácsonyra egy ilyen, igazi fűzős focival ajándékozott meg. Ezzel már nemcsak a futballpálya melletti réten játszadoztunk, hanem magán a futballpályán. És ez már odacsábított pár évvel idősebb, nagy suhancokat is. Teljesen rendszertelenül, 12-13-an jöttünk össze alkalmanként, s mindig csak egykapuztunk. Igen ám, de focimat rúgtuk az utca homokjában is, s egy idő után (szerintem túl korán) kezdett kikopni a külső. Ez odáig fajult, hogy vagy két helyen teljesen kikopott a bőr, s ez veszélyessé vált a védtelenné vált belső gumira. De – egy ideig – megoldottam a dolgot: nagyapám suszterműhelyében, ahol a „machinációkat” végezni szoktam, bőven találtam alkalmas bőrdarabkákat, amiket, a belső leeresztése után, szükség szerint becsúsztattam a lyukas helyekre (de így még nagyobbakat ütött a mezítlen lábakon – mert mondani sem kell, mezítláb „fociztunk”). Természetesen vasárnaponként nagy, megkerülhetetlen ünnep volt a „nagycsapat” meccse, ha nálunk rendezték a találkozót – a környék falvai játszottak ebben a (legalsóbb szintű) bajnokságban. Ez falusi életünk eseménytelen hétköznapjain a vasárnapi mise mellett az „eseményt” jelentette. Én érdekelt voltam mindkettőben, mert – ó, csapat-tanácselnöki úttörő voltom! – nálunk az is belefért, hogy délelőttönként ministráljak a templomban, másrészt 14 évesen, nyolcadikos koromban, tornatanárunk, aki a nagycsapat játékosa-edzője is volt, meghívott a „nagyok”edzéseire is. És bizony, jó pár alkalommal – egyszer a jóval idősebb riválisommal szembeni csapatszavazás eredményeként – játszhattam a „nagycsapatban”, ami nekem azért volt fontos és emlékezetes, mert ilyenkor kijöttek az iskolás „nagylányok” is, köztük Édes Juliska, s én neki akartam játszani, tetszeni. De előbb a nagy posványban, közéleti leblokkolásban akarta Pelsőci Gyula tanár úr megmozgatni a vizet. Jártunk ugyan céllövőgyakorlatokra az MHSZ keretében (bár mit sem tudtunk a világban dúló „hidegháborúról), éles karabélyokkal, éles töltényekkel gyakorlatoztunk, míg egyszer azzal fordult felém: állítsam össze az iskola futballcsapatát, s hívjuk ki a környező falvak iskoláit. Na, olyan bogarat tett a fülembe (bár természetesen összeállítottam a csapatot, ki is kaptunk, ahogy várható volt), hogy utána sokáig, végig a középiskolás koromon is, sok jobbra való órán is foglalkoztam a jobbnál-jobb csapat-összeállításokkal. Mert persze, hogy gimnazista koromban is központi szerepe volt a futballnak, annál is inkább, mert kollégiumunkban volt egy futballpálya is, az oldalsó fertályon. Természetes volt, hogy ott is bekerüljek a gimnáziumi csapatba, aminek
