Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Kovács Kriszta: Áttetsző terek (Mohai V. Lajos: Rózsa utca, retrospektív)
126 Kovács Kriszta Áttetsző terek (Mohai V. Lajos: Rózsa utca, retrospektív) Mohai V. Lajos, a kiváló irodalomtörténész, aki az utóbbi tíz évben fáradhatatlan szorgalmú szépíró is, alkotói kedvének teljében van. Szinte minden évben jelentkezik egy új kötettel, amelyek tanulmányait, esszéit, szépprózáit vagy verseit szemlézik, válogatják. A költő Mohai lírai teljesítménye egy karcsú, ám annál megfontoltabbra csiszolt szövegeket tartalmazó könyvvel, a Rózsa utca, retrospektív val bővült. A Kilazult kő (1997), a Hová is lenne az út? (2011) és a Szeptember végén áhítat (2012) után a Rózsa utca, retrospektív (2017) nemcsak vékonyságával, hanem a korábbi lírai gyűjteményeken túlmutató, azok tétjeit meghaladó letisztultságával és szikárságával, kompozíciós stratégiájának sikerességével mond sokat, üdvözölhető mindenképpen az alkotó pályáját figyelők számára. A helyekbe vesző, velük egyesülő költői én az író természetes attitűdje, amelyet leginkább a locusok körüli fáradhatatlan molyolás, a velük szöszölés, a térbe vackolódása felől lehet leírni, és amely e költészetet figyelemmel követőknek már evidencia. A szótár elemei ismertek, és tőlük eltérni valószínűleg nem is fog már létrehozójuk: a nagykanizsai gyerekkor helyszínei, a budapesti egyetemi évek, a prágai csavargások. A biográfia kötelezően felmondandó elemei körül pedig szatellit bolygóként keringenek azok az életet végigkísérő olvasmányok, szerzők, rendezők és filmek, akikre/amikre ezt a mellérendelések mentén szerveződő szövegvilágot építeni lehet. Raymond Chandler: Hosszú álom , Mirko Kovač: Bevezetés a másik életbe , Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio , Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása , Mészöly Miklós és Tolnai Ottó prózái, József Attila, Petri György, Juhász Ferenc, Weöres Sándor költészete újra és újra megidéződnek e versekben. A Mohaitól akár egy könyvet is olvasók is ismerősként köszönthetik majd e figurák és vendégszövegek kavalkádját, belőlük épül a szerző minden egyes sora, hozzájuk fordulása az intimitás legmagasabb fokáig őszinte és szenvedélyes. E sorok írója eddig kevésbé tartotta fontosnak a szerző lírikusi ténykedését, a Rózsa utca, retrospektív viszont úgy tűnik, végül mégiscsak erős, talán az eddig legfigyelemreméltóbb anyaggá szublimálta az elmúlt tíz év lírai darabjait. Mindehhez a költő úgy tűnik, megtalálta a megfelelő formát, formákat, hiszen a kötet az eposz, az oratórium, a gyászbeszéd ígéretét is adja, miközben nyilvánvaló, valójában a három műfaj aláásása, kifordítása történik. Persze nem csak a közhelyesen kínálkozó megoldások, a travesztia és az hommage eszközeivel. Sokkal inkább e két retoréma között lebegnek ezek a versek, azzal a tiszteletre méltó és következetes elszántsággal, hogy a valódi pátosz tartományába, a giccs teljes kikerülésével megközelített terepre vigyék el a beszédet, a melankólia és a nosztalgia legpontosabb megfogalmazásának vágyával fussanak neki az élet legfontosabb helyei megírásának. A Rózsa utca… természetesen nem felel meg az eposz terjedelmi és verstani elvárásainak sem, minden jellemzőjével rendelkezik viszont az imaginárius helynek. A kötet versei, nem csak a címében is ezt tükröző utolsó egység ( Melancholia Nostalgica ), a melankólia felől közelítenek az elveszett terek rekonstruálása felé. Ez az a viszonyulás, amelyet Földényi F. László kitűnő munkájában ( A melankólia dicsérete , Jelenkor, Pécs, 2017) összeszedettségnek nevez. A koncentráltság, a hely érzetének, atmoszférájának, illatának, érintésének élménye
