Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Gajdó Ágnes: „Menjen, lelkem, faluzni Teránkkal” (Cselédsors a harmincas évek második felében)
114 Amikor összegyűlt annyi pénzem, hazaküldtem a szüleimnek, hogy vegyenek egy tehenet. Százhúsz pengőt talán. Mert nem voltak képesek összeszedni annyi pénzt. Egyik testvérem meghalt 36-ban. Egy kisbérest mentett ki a tóból, aki az ökrök farkába kapaszkodva akart úszni, de elmerült. Pistink utánaugrott, hogy a gyerek bele ne fulladjon, ki is húzta, de ő szívgörcsöt kapott, s meghalt. Huszonöt éves volt. A boltosok adtak ugyan hitelbe ezt-azt, de koporsót nem vehettünk hitelbe, azt nem lehetett. Édesapám bement a kormányzó úrhoz, s az kiadta előre a többi testvéremnek is a fertálypénzt, mert minden negyedévben kaptak tizenöt pengőt. Egész évre kiadta akkor, mert mibennünk megbízott a Hagyó-Kovács kormányzó úr is. Az előszállásiak közül szinte mindenki római katolikus vallású volt. A ciszterci rend uradalmában ez nem is meglepő, hiszen a jószágkormányzó megkövetelte a cselédektől, hogy rendszeresen járjanak templomba, s hogy a gyerekeiket is megfelelő oktatásban, vallásos nevelésben részesítsék. Nagyanyám minden körülmények között szigorúan betartotta a vallása előírásait, például a pénteki böjtöt. Mikor Pestre mentem, kikötöttem, hogy pénteken nem eszek húst. Azt mondták, jól van, lelkem, mi is tartunk hústalan napot minden héten, akkor majd péntekre tesszük. Pénteken gyúrtam a tésztát, s azt főztünk. Az egyéni sors olykor összefonódik a nemzet sorsával. Nagyanyám is szemtanúja volt néhány történelmi eseménynek. Az első bécsi döntés 1938. november 2-án arról határozott, hogy Magyarországhoz visszakerül például Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc. A magyar katonák november ötödike és tizedike között vonultak be a felvidéki városokba. A Semmelweis utcában takarítottam. Négy szobánk volt. Aztán onnan el kellett költöznünk. A ház az asszonyom testvéréé volt, de eladta, mert újat épített. Mi elmentünk onnan a Sándor utcába. A stúdió mellett laktunk. Akkor adták vissza a Felvidék egy részét, s mindennap onnan indult egy autó. Fel volt virágozva, zászlókkal díszítve. Mindig lestem az ablakból, mert hat órakor szokott indulni. A Miklós család többször költözött, míg mama náluk szolgált. Augusztusban kitört a háború. Fönt laktunk akkor a Kis-Svábhegyen, Virányoson, a Kiss Áron utcában. Akkor határozta el a tanár úr – a másik fiuk orvos tanár lett, a kettes számú női klinikán volt tanársegéd –, hogy magánrendelőt nyit. Bejár azért a klinikára is, de magánpraxist is folytat. Így aztán nagyobb lakás kellett. Az Andrássy út 6.-ban vettek ki egy lakást. Akkor aztán ő is hazaköltözött. A József úr közben már megnősült, elmentek máshová lakni. Onnantól kezdve aztán a tanár úrral laktak együtt a Miklós néniék. Dr. Miklós László szülész-nőgyógyász szakorvos a Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem II. számú női klinikáján gyógyított (VIII. kerület, Üllői út 78/a), de amikor „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselő 1938: XV. törvénycikk (rövidebben: első zsidótörvény) életbe lépett, bizonytalanná vált, hogy megmarad-e az állása, magánrendelőt nyitott. Testvére, ifjabb Miklós József irodagépszervizt vezetett (nagymamám öccse, Fülöp Sándor később nála lett kifutófiú), felesége Hubert Ilona, Mucika volt. Házasságuk azon-
