Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Mohai V. Lajos: Minden megemelkedik (Mándy Iván varázsa)
68 emlékforgácsainak rendezgetése közben a valósággal szemben folytonosan alulmarad ( Zsámboky mozija , 1975). Az emlékezet költészete ez, amely lepergeti az idő múlását az olvasó előtt. Tájaiban („ tájak, az én tájaim ”, mondja), minden elődjénél nagyobb erővel és elhatározással tudta megmutatni a nagyváros perifériáját, az odaszorult emberi közösséget , vágyaival, álmaival, elkopott, komor éghajlatával: az ázott falú, penyhedt szagú szállodák enteriőrjében, a dohányárudák „szivarfüstkeringőjében”, a körfolyosók, az erkélyek, a magukra maradt tárgyak, bútorok, szobák végtelen árvaságában . A külvárosnak, az Árusok terének, a Teleki térnek, a Kerepesi temető sírköveinek, a Józsefváros omló falú, foszlott kapualjainak – csak az ő szemével észr evett és megfigyelt – hangulatvilágításában jött létre Budapest kulturális emlékezetének egyik legmaradandóbb és összetéveszthetetlen tartománya; nem túlzás azt állítani róla, hogy önálló életet élő földrésze. És itt találunk rá Mándy életművének egyik „bölcseleti” kulcsmozzanatára: a „saját tájai” iránti hűségre – ez kölcsönöz életművének maradandóságot, ez művészetének máig ható tradíciója, költőien formált álma pedig nem holmi (általa is ellenszenvvel figyelt) „gennyes költői” próza, hanem a periféria olyan nagyszabású, stilárisan is európai szemhatárú költészete, mint hétszáz kilométerrel északnyugatra, Prágában egy világnagyságé, Bohumil Hrabalé volt és maradt. Kik népesítik be Mándy tájait? Az ődöngő, siralmas alakok, a lepasszoltak, az esendők, az elesettek, a foghíjas járdák pocsolyáit kerülgető, céltalanul csámborgó figurá k, szívszorítóan esetlenek, az élhetetlen ek, a meghunyászkodó kísértetalakok; azok, akiknek a sorsában az író az örök veszteseket látja; „ minden veszteség ” mondja valahol, de – mint a nagy előd, Krúdy Gyula is – amit mond, Mándy is mindenhol mondja . Hősei mégsem nézhetik csak úgy, hogy átgázoljo n rajtuk az élet, mert ezt Mándy Iván nem engedheti meg; részvétvilág á ban a mi irodalmunk hőseivé váltak azok a Tisza Kálmán terén ácsorgó kisemmizettek, akiket maguk alá temetett a történelem; a külvárosi vagányok , akik a saj át igazságukat mindenkitől megvédik; ők a zátonyra futott egzisztenciák, a lestrapáltak, az űzöttek – és mégis: az „álmok álmodói”. Az olvasót szíven üti Mándynak ez a külvárosi, kültelki „portréfestészete”; egész életművében értük dobog a szíve. (A pálya szélén) Mándy hőseinek, mert magukra maradtak , az élethez szépségtapaszra van szükség ük . Valamely „senki földje”-tájon, egy elhagyott téglagyár gödrében mésszel fölrajzolják a futballpálya girbe-gurba széleit; az elhagyott, kirabolt, deszkatribünös, földes pálya látszólag „irodalomtól” távoli terület. A pálya széle a grund is lehet. Mándynál az. A Pál utcai fiúk , a csupa kisbetűvel írt nemecsek halála után ott maradt üres grundra Mándy szelíden rátalált. Birtokba vette. Mándy Iván a grundról tekint szét, erről a számára eltéveszthetetlenül személyes pesti tájról. Hangsúlyozottan pestiről. Másképp fogalmazva: a grund, Pest, a Józsefváros a haza képe Mándynál, a magyar történelem, amiért halni érdemes.
