Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Lanczkor Gábor: Kasztíliai útinapló
61 Túlvilágított bárányfelhőnek tűnik alkonyattájt az alsóvárosi tetőantennák mögött a havas Guadarrama. A rómaiak idejében nem volt emberi település a későbbi Segovia helyén, csak ez a magasságos vízvezeték, amelynek néhány oszlopa alól kilátszik az eredeti, lapos szikla, mint egy nagy pillangószárny, ami kőnek tettette magát, amikor álmában ráléptek. Fölkeressük a Bourbon-kastélyt, La Granját, amely Segoviától tíz kilométerre, ezerkétszáz méter magasan, a Guadarrama hegyoldalában fekszik. A minta persze Versailles volt, de itt a téli franciakert hátterét havas csúcsok adják. Az egykori uradalmi épületekben lakások, hivatalok, vendéglők vannak; tapintható, hogy Spanyolország államformája ma is királyság. A főhomlokzat előtti parkos téren fantasztikus mamutfenyők és libanoni cédrusok állnak. Benn az épületben a lépteimmel visszhangzik (nincs rajtunk kívül látogató), hogy az egyetlen lehetséges életforma, ami ezekben a termekben egyáltalán élhető volt, minden egyes pillanattal szörnyetegként élte túl magát a születése után. A falakon és a márványasztalokon tisztes iparosmunkák, festmények, órák, szobrok, és sok kínai porcelán. Segoviából Ávilába utazunk. Kőkupacok a szántók közepében. Fekete bikák legelésznek a zöld mezőn. Egy hosszú dombgerincen szélerőművek állnak. Amint a két félteke egén nyolcvannyolc csillagkép számolható össze, úgy Ávilának is nyolcvannyolc bástyás védfalat emeltek egy ezredéve; sértetlenül áll ma is. Hogy ehhez mi köze lehet az Adolf Hitlert fedő neonáci kódnak, első nekifutásra nem is olyan könnyű belátni. A fölszentelt, mágikus körfalon belül a középkori szentélyek, kolostorok és reneszánsz paloták között sok a háború után épült lakóház, amelyek legfeljebb a méretükkel kísérelnek meg bármiféle eredethez igazodni. De tágul általuk a tér; az utca nyitott túloldalán a falusias-román templom alól kilóg a gránitsziklaalap, és mint egy tibeti szertartászenekar rezei és dobjai, úgy recseg fülembe ennek az utcának a diszkrepanciája. A két és fél éves lányom tempójában, meditatív lassúsággal járjuk az esővíztől sötétlő, szélsöpörte utcákat. „A hit vakító fénye a lélek számára sötét gomolygás, mert a nagyobb a kisebbet kioltja, mint ahogyan a Nap fénye minden fényt kiolt, amikor az ragyog, más nem ragyoghat. Látásunk képességét e fény úgy semmisíti meg, hogy először elvakít, és megfoszt attól, amit nyújt, látásunk számára aránytalan és túlzottan erős, így fénye erejénél fogva értelmünket elnyomja és kioltja.” (Takács Zsuzsa fordítása.)
