Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar

22

csak hatvan (60) eurót keres a négyszáz birkával. Hát elég az neki, mondja.

Elég? Hát nem csinál semmit, mondja. Nem értem, hiszen Lukács bácsi is

egész életében azt csinálta, amit a Bus Károly-Kardel, a birkákat őrizte. Igaz,

a földeket se hanyagolta el soha. Valamit tényleg kezdek nem érteni. De akkor

kiegyenesedik a fotelben, megpödri a bajszát, kortyint. Látni, beszéd előtt áll.

Kortyint még egy kicsit.

Az én valamelyik nagyapámat: Saringer Pávlénak hívták. Osztrák vót. Meg

félig szerb. Apámékat meg Horvátnak hívták, mert horvátok voltak, legalábbis

félig horvátok, ahogy engöm is úgy hívnak, Horvátnak. De át kellett keresztelkednie. Kinek, kérdem. A Sáringer Pávlénak: Takács Pálra. Itt szógált… Hol,

kérdem. Hát, mutatja botjával, itt: a Sajtin-halmon. Majd leesek a sámliról. A Sajtin-halmon szolgált?! Igen. Ott egy török vár vót. Török vár? Igen. Aztán

meg egy osztrák laktanya. Ismét kortyint a birsből. Közben észreveszi, hogy a

végén jár, belöki az egészet.

Ott vót nagyapám, a Sáringer-Takács nagyapám: tábornok. Ki?! Mi?! Hát a

Sáringer-Takács Pávle. Mi?! Tábornok?!, kérdem. Tábornok, mondja visszafogott

büszkeséggel, önérzetesen.

Lassan besötétedik. Feláll, kihúzza magát. Kis, határozott jelet adott a kutyának, nyomás, és vállán földig érő köpenyével, merev tartással, kimért, súlyos

léptekkel elindul a hold, a csillagok alatt…

Épp eltűnik a szemem elől, amikor Ernő meg Lóri vágódik be hozzám látogatóba. Kenyeret, pálinkát hoznak. Már éppen fogyóban a tartalékok, mondom.

Üldögélünk az eresz alatt. Lassan már teljesen besötétedik. Egyszer csak nagy láng csap föl odaát a bódéknál. Felugrok. Kigyulladt a bódé!, kiabálom. Kigyulladt

a hűtőház! Mondta Bus Károly-Kardel, hogy ma begyújt, megmosakszik, holnap

Dömötör napja, megborotválkozik, reggel be kell mennie Ó-(Magyar-)Kanizsára,

koszorúkat venni halottak napjára... Emődék csak néznek rám, semmit sem

értenek a szavaimból. Miféle Bus, miféle koszorúk… Biztos felrobbant valami,

mondom. Már szállunk is be a kocsijukba, nyomulunk az alsó-járásszéli híd irányába. Ahogy közelebb érünk, látjuk, a szeméten gyújtottak meg valamit, talán

egy autógumit. A két bódé kissé messzebb van a tűztől, Bus Károly-Kardel már

rég bezárkózott, a hűtőkocsin nincs ablak, nyugodtan alszik, nagyobb tűz se

zavarná, nagyobb tűz, a világ vége se árthatna neki. Csak kasszafúrók tudnának

bejutni hozzá.

Hajtunk vissza. Kicsit zavart vagyok, nem értem, milyen rosszul mértem be

a Bus Károly-Kardel bódéit, a bódék mögötti mágikus körben leledző birkák

kompakt tömegét, lángok közepette láttam őket, ha ezt itt, az orrom előtt ennyire

elvétettem, hogyan tudom megítélni a távolabbi tüzeket, ki is ég bennük tulajdonképpen… Tovább üldögélünk a tanya előtt. Értetlenül nézem a lassan kialvó

tüzet, értetlenül néznek, nem értik, miféle tüzekkel is bajlódom ilyen izgatottan…

Reggel, amikor kijövök a gangra, már nincsen ott a szamár, se a birkák. Csak a

birkák cirkuszi porondot idéző helye. Egy zavaróan szabályos, kerek mágikus

porond. Ahová este ismét beáll minden kerítés nélkül, egzakt mód a nyáj. Ha

arrafele járok, gyakran magam is beállok annak a csodálatos üres, porhanyós

porondnak a közepére. Öreg ripacs. Nevetek. Vagy sírok.