Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Lukácsy András: Világjáték (Ami már nem fért a kartonborítóba)
131 szíves volt és szolgálatkész, viszont szűmet nem dobogtatta. Jóbaráti viszonyba kerültünk, és amikor végül határozottan kértem, hogy most már valóban mondja meg, mi történt Marinával, rejtelmesen azt felelte: – Tudja, azóta férjhez ment, egy filmoperatőr vette el, és az valóban olyan vad ember, mint amilyennek maguk a grúzokat gondolják. Nem engedi el Marinát sehova, és így veszélyben az állása. Van egy tőrje is, és figyeljen ide, még talán használná is egy kritikus alkalommal. És maguk nagyon jóban lettek múltkor Marinával. Utazásom fő célja ezúttal azonban a második állomás, Örményország volt, amely vágyaim között szintén a kipipálandók közé tartozott. Az alkalmat az adta, hogy rendező barátom, Meczner János – ez is „színházi dekád” volt – itt állította színre Füst Milán IV. Henrik király át, amelyről Önök már tudják, miért állt hozzám közel. Előzetesen megbeszéltünk egy kis tréfát (játék! játék!). Egykori atyai barátomtól egy szép dedikált kötetet kaptam, amelyben szó szerint ez állt: Lukácsy Andrásnak – fiam helyén – Füst Milán. Nos, János elhíresztelte a jereváni színházban, hogy a bemutatóra megérkezik a nagy magyar klasszikus fia. Így aztán már a repülőtéren újságírók vártak, hogy megírhassák az exkluzív riportot. És aztán a tenyerükön hordoztak. Ehhez nem is kellett külön indok, az örmény is rendkívül vendégszerető nép – kicsit másképp, mint a grúzok: egyfajta csendes természetességgel és szolgainak egyáltalán nem mondható, csak neked szóló szívélyességgel. Ha rád néznek, mosolyognak. Vittem tehát a kötetet, s a tolmács igazolta az elhíresztelteket, és így jó dolgom volt. A repülőtéren közölték, hogy nem a nagy nemzetközi szállóban foglaltak helyet számomra, hanem egy kiseb- ben, de az a színház mellett van. Abban viszont kibérelték a lakosztályt. Örményország – ezt figyeltem meg – az évezredes szegénység és az ősi kultúrájukból fakadó természetes szellemi gazdagság ötvözete. A lakosztály, amely a szálló első emeletén a fő helyen volt – belőle nyílt az az erkély, amelyre ünnepekkor a nemzeti lobogót lehetett kitenni (és volt nemzeti lobogó szovjet időkben is), igen jellemző módon a következőkből állott: beléptél egy előszobába, amelyben hat darab méretes szög volt a falba verve a felöltők számára, és egy bizonytalan célú asztalka. Innét nyílt az óriási méretű fogadószoba, amelyben az égegyadta világon semmi sem volt, kivéve a gyönyörű és hatalmas értékű keleti szőnyeget, irigylésre méltó mérettel és színekkel. Az egyik sarokban láthatóan kidobásra ítélt sánta kanapé. A hálószoba két kis fülkére oszlott, az egyikben állt a keletiesen alacsony ágy egy kis éjjeliszekrénynek szolgáló sámlival, a másik- ban csupán egy óriási akasztós szekrény. Ajtajai éppen nyitva voltak, de ha becsuktad is, vészes nyikorgással ismét kinyíltak. Ebből a baljós fülkéből jutottál a fürdőszobába, amelyben ott volt a tusoló, ám rózsa és tálca nélkül. Azonkívül egy angolvécé ülőke nélkül, a tartály ügyesen a porcelánkészség hátsó nyúlvá- nyán volt kiegyensúlyozva. A lehúzója hiányzott, de ha a szerkezet vizes részébe nyúltál, és egy kart megemeltél, működött is. Ebben a lakosztályban benne volt egész Örményország a készségükkel, barátságukkal, belső gazdagságukkal és életformává vált szegénységükkel. Elvittek aztán gyönyörű látványosságaikhoz. Örömömre mindenekelőtt a Szeván-tóhoz, amely egészen az azerbajdzsáni határon fekszik, és már a repülőről láttuk. És amiről szinte semmit sem tudunk. Pedig igencsak méretes,
