Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
12 Az Ancsán Lupuj Péter bácsi lakott még ott a sor innenső végén, kezdtem el magyarázni neki. Maga ismerte az Ancsán Lupuj Péter bácsit, képedtem el ismét. Hogy én ismertem-e, nézett rám valami még nem látott tekintettel. Istenem, kivel találkoztam én itt a Járás közepén, kérdeztem magam, most én is újra, még jobban szemügyre véve Bus Károly-Kardelt. Hogyan is van ez, kérdeztem, a szemem meresztgetve, ugyanis a Bus név mint olyan már egy jó ideje foglalkoztatott, igézetében tartott. Nem fogalmazódott még meg bennem igazán, de valami olyasmiről volt szó, hogy ez a név mutatkozott e térség, kisvilágom emberének a neveként. Úgy általában. Most viszont ott állt előttem ez a szépen, sötéten metszett ember egy az egyben, konkrétan. Ugyanakkor El Greco által megfestve. És nem volt egérutam vissza az általános felé, ahol, ha nem is felelőtlenül, de szabadon manipulálhattam, játszhattam, művészkedhettem. Emlékszem, utolsó pesti utam alkalmával, a Deák tér felől igyekezve, a Gödör mellett, a Szent István-bazilika, illetve az Arany János utcai metró felé, egyszer csak valahogy a Búsuló juhász néven ismert szoboregyüttes előtt találtam magam. Hirtelen lefékeztem. Vannak nekem ilyen lefékezéseim. És, mint egy műértő turista, körbejártam a szobrot. Még arra is gondoltam, netán írnom kellene róla, meg kellene írnom a szobrász életét, a szobor történetét, azt, hogyan tűnik át lassan az idők folyamán valami mássá, akár egy tudományos értekezletet is össze lehetne hívni ott a Gödörben, ahol a huszonegyedik század hajnalán komoly stúdiumokban taglalnák a Búsuló juhász felvetette kérdéseket… Körbejártam még egyszer. Fogódzót kerestem, ugyanis eddig, ha pillantást vetettem rá, mindig lemosolyogtam, legyintve továbbsiettem, lecsúsztam róla, ez volt az első eset, hogy megálltam előtte. A pesti járókelők zavartan pillantottak rám, vigyázva kikerültek, volt olyan is, aki pillantást vetett a szoborra, szemügyre vette a juhászt, furulyáját, netán a birkáit is, hogy aztán immár engem is jobban szemügyre vegyen. Odaléptem a gyerekek által itt-ott kifényesített, patinás bronzhoz. Jó volt rátapasztani forró tenyerem. Istenem, mi lesz, ha így maradok?! Majdhogynem segélykérően néztem körül. De csak egy turistacsoport vett észre, megkértek, fényképezzem le őket a Búsuló juhásszal. Aztán gyorsan leléptem a helyszínről. Később egyszer vissza akartam menni hozzá, de már nem találtam, lehet, rosszul jegyeztem meg, hol is állt, hol is furulyázott, nem tudom, fogalmam sincs, én csak tévelygek Pesten… Nevezetesen az történt, hogy amikor elhatároztuk, harminc év után, elhagyjuk Újvidéket, hazajövünk, úgy adódott, hogy Ó-(Magyar-)Kanizsán az egyik Bús- házat néztük ki magunknak, azt akartuk megvenni. A három Bús-ház közül az elsőt, lenn, közvetlen a Tisza partján. A transzformátornál, az Arany János utca sarkán, a Bús Ilonka történelem-tanárnő házát, akinek a férje volt egykor a vám vezetője a Tiszán, lánya pedig Pécsett tanult, s aztán ott is maradt, ma is ott él, orvos… És elképzeltük, emeletet építünk a Bús-házra. Fel, be egészen a Tisza fölé, s aztán én ott fogok élni a Tisza fölött a villódzásban, fényverésben, párákban, ködökben, viharos virágzásokban, boldogan búsulva (végre egy jó szó depressziómra, mert már ment az idegeimre ez a kifejezés is, lévén, majd minden gela figura depressziós, én is az vagyok, sőt, de csak búsulónak, sőt újabban búskomornak, búbánatosnak mondom magam), de aztán a gyerekek lefújták az egészet,
