Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Lengyel András: A „királysértő” Ignotus (Egy „elsikált” sajtópör történetéhez)
76 Az elemzés a klasszikus jogi formula szerint, a ‚föltéve, de meg nem engedve’ fölte- vésből indul ki. „[L]ehetetlen eset”, mondja, de tegyük föl, „hogy Magyarország igazságügyi miniszterét két főhercegnek nem méltóztatott fogadni, sőt méltóztatott őt egyszerűen megsérteni.” (1894: 655.) Ez a föltevés érdekes föltevés – hiszen tudjuk, csakugyan ez történt. S innentől az elemzés logikája nyílegyenes. Mivel a miniszter nem érintkezett a főhercegekkel, ez az elutasítás – „brüszkirozás” – „nem szólhat másnak, mint a Szilágyi Dezső politikájának. Ez a politika első sorban Ferenc József ő felsége politikája, mert ehhez az előleges beleegyezését megadta. A fenséges urak pedig tagjai s talán nem is elsőrendű befolyással bíró tagjai annak a családnak, amelynek a jelenlegi feje és parancsolója éppen ő felsége. Azonkívül a két fenséges úr közzül az egyik tábornok, a másik főhadnagy, tehát mind az excellenciás, mind a wohlgeboren fenség tagja annak a hadseregnek, amelynek politizálnia nem szabad s amelynek a legfelsőbb parancsoló hadura ugyancsak ő felsége a király. Ha tehát, ami nem történt meg, a két fenséges úr desavoulálja a Szilágyi Dezső politikáját, akkor katona létére politizál, desavoulálja a családja fejét, a hadserege legfőbb urát, a birodalmi tanácsban képviselt tartományok császárját vagy legalábbis Magyarország apostoli királyát.” (1894: 655.) S Szilágyi miniszter politikája „a magyar nemzet politikája”, akár tetszik-e ez az újságoknak, akár nem, „mert leglényegesebb részeiben a magyar nemzet törvényes képviselete a magáévá tette, nem tekintve, hogy az alkotmány bástyái, a vármegyék is, túlnyomó többségben tüntettek mellette. Azonkívül Szilágyi Dezső nem a szabadelvű párt s nem a képviselőház igazságügyi minisztere, hanem a magyar királyé s a magyar nemzeté. Ha tehát, ami nem történt meg, a két fenséges úr desavoulálja a Szilágyi politikáját, evvel a magyar nemzet politikáját desavoulálja s ha, ami ugyancsak nem igaz, Szilágyi Dezsőt megsértette volna, akkor Magyarországot sértette volna meg. Ami ha nem is történt meg, de ha megtörtént volna, a magyar históriában nem állna páratlanul és praecendensek nélkül.” (1894: 655.) Ez az elemzés, jogi és logikai szempontból egyaránt, bravúros. Belül marad a jog kicövekelte kereteken, nem sérti meg azokat, de logikailag teljesen világossá teszi az eset szerkezetét, föloldhatatlan közjogi antinómiáit. Belülről tárja föl tarthatatlanságát. S hogy a tét nem a két (néven sem nevezett) főherceg udvariatlansága, modortalansága, azt a cikk a folytatásban ki is mondja: A főhercegi gesztus nem páratlan, s nem precedens nélküli. „De páratlan és a magyar históriában praecedensek nélkül való az a boldog elragadtatás, amellyel a nemzetnek ezt a föltételezett, de el nem fogadott arculcsapását a nemzeti sajtó fogadja. Íme, a magyar nemzet loyalitása már csakugyan nem frázis, kiterjed a fenséges uralkodó család összes mellék-, al-, oldal- és aloldal-ágaira is. Nagy és szép dolog ez, megható és szívemelő látvány, méltó párja a vitam et sanguinem nek.” (1894: 655.) Ez a konklúzió a „nemzeti” sajtó ellen vág, s nem ok nélkül, s nem jogtalanul. De mi volt, mi lehetett a baja a cikk szerzőjének a Szilágyi elutasítása fölött örömködő „nemzeti” (értsd: jobboldali, reakciós) sajtóval? Magában a szövegben nincs erre való közvetlen utalás. Szilágyi Dezső azonban, tudjuk, a modernizálódó Magyarországnak az a minisztere volt, aki ezt a modernizálódást a jog következetes egységesítésével és reform- jával a leghatékonyabban szolgálta. Nem véletlen, hogy sok fontos kortársa (Mikszáthtól Eötvös Károlyig) nagyra tartotta, s amikor 1901-ben meghalt, az úgynevezett „második magyar reformnemzedék” emblematikus alakja, Jászi Oszkár (Elemér Oszkár névvel jegy- zett cikkében) azt írta róla: „Mi Szilágyi Dezsőben a magyar liberalismus doctrinájának utolsó félelem és gáncs nélküli lovagját siratjuk és […] mi a megdicsőült történelmi nagyságát azokban az egyházpolitikai harcokban látjuk, melyek […] a nagy magyar nemzeti politika egyedül méltó alkotása a 48-as vívmányok óta.” Szilágyi „egyedül volt képes a liberalismus régi jelszavának erőt és jelentőséget adni.” (Elemér Oszkár: Szilágyi. Huszadik Század, 1901. 9. sz. 157. és 158.) „Egész kétségtelen előttünk, hogy a jövő történetírója a Szilágyi Dezső halálával fogja megjelölni a magyar liberalismus végét.” (Uo. 158.) A nagy összeomlás (1918) után persze a „liberális kor” hírhedt kritikáját megalkotó Szekfű Gyula, az összeomlás okait keresve, benne találta
