Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
5 Ma ismét a Sajtin-halom tetején pillantom meg Bus Károly-Kardelt. Ül nagy szamarán. Teljes felszerelésben (itt-ott megreparált, drótozott-foltozott, figyelmesen összecsukott, összekötözött, hosszú, fakó málnaszín kávéházi napernyő, ami, erre csak idővel jövök rá, zseniális lelemény, valóságos sátorként szolgálhat a nap, a nagy esők ellen, sárga műanyag szálból készült zsák, ha beindulna az ellés, másik nyájaknál már tegnap, tegnapelőtt beindult, ebben a sárga műanyag zsákban viszi aztán a nyálas-véres báránykákat, olykor hármat-négyet is naponta, zsinegen lógó, opálossá kopott műanyag flakonok, amelyekben orvosságnak egy kis pálinkát tart, vizet, petróleumzöld esőköpeny, fűzöld pöndölháló, iszák, mert olykor halászik a kanálisban, erekben, talán a halastóban is, zacskókat, orvosságos üvegcséket, kenyeret látni bennük, nyűtt szatyrok), egyik kezében a kék-piros-rózsaszín manilából font gyeplővel, a másikban a rézfejű, kampós pásztorbottal, most, mivel ma már erősebben süt a nap, kis, hegyes, szalag nélküli fekete kalapban, melynek keskeny karimája napszemüvegnyi árnyékot vet a szemére, nem orosz sapkában, mint tegnap, nem szögecselt, széles karimájú román kalapban, mint holnap... Kissé meg is zavarodom, az az érzésem, el sem mozdult, az éjszakát is itt töltötte a vártán, itt már napok óta. Éppen csak lecserélte fejfedőjét. Lecserélgette fejfedőit. Akárha egy itt a piros, hol a piros játékban… Igen, akár egy őrszem. Megfigyeltem, teljes izgalomba jön, ha valaki felbukkan, motoron elhalad a láthatáron, netán bejön kocsival a Gyékény-tó előtti cserepes útra, befordul vagy folytatja Kishomok irányába, azonnal mondja, kicsoda, vagy hosszasan találgatni kezdi, ki is lehet, ugyan mit is akarhat, a gazdától szalasztottak ki valakit, a tollszedő cigány kék meg rózsaszín dunyhákkal, vánkosokkal teletömködött autója, vagy táskával a hóna alatt, holmiféle hivatalos koma, új csordás, de mintha még ezek mögött, messzebbről is várna valakit, egy gyilkost (jött egyszer egy juhász, már évek óta átkártyáztuk vele a teleket a kiskonyhában, amikor egy éjszaka minden bevezető nélkül azt mondta, tíz évet ült, többet is kaphatott volna, gyilkolt), még messzebbről valami hírhozót, igen, még messzebbről, netán egész a túlvilágról... Tegnap a Görbe-ér belső oldala mentén indultam ugyanis. Kedves, langyos utamon. Amelyre már olyannyira vágytam, hogy tovább már egy pillanatig sem halogathattam sétám. Egy pillanatig sem halogathattam útra kelésemet. Sokáig messze voltam, Berlinben, s ezt úgy mondom, mint a járásiak, ahogyan sorolják, hol, merrefelé katonáskodtak, hol, merrefelé voltak fogságban, hol, merrefelé sebesültek meg, Berlinben is nemegyszer álmodtam: mezítláb poroszkálok a Görbe-ér belső oldala mentén. A virágzó sóban. Különösen azóta, amikor a Kant Strassén baktatva, magamba roskadva, egyszer csak meghallottam a város zsongó fénybúrája, fényszférája fölött elhúzó vadlibák hangját… Valami furcsa üzenet volt az, ma sem értem, hogyan sikerült a vadkacsáknak áttörniük azt a hihetetlenül intenzív búráját a világvárosnak. Talán azért sikerülhetett, mert egy pillanatra valami nagy csönd állt be bennem, ahogy kiléptem kedves ismerősöm, az idős szír filatelista boltjából, ugyanis meglehetősen különös volt nekem, hogy egy szír úriember éppen filatéliával foglalkozik Berlin kellős közepén, amikor először csöngettem be hozzá, lévén ősz immár a haja, egy
