Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
31 –, s bevallom, a vége felé már nehezebben szedtem a lábam a tőkék között. Emlékszem a dunyha melegére a hideg szobában, a kora hajnali kupica pálinkára s utána a hagymás zsírban megforgatott krumpli ízére, este a murci vad illatára, meg arra, hogy az őszi napsütés után, mely még a hátunkra tapasztotta az inget, mily hirtelen hűlt le a levegő a tőkék között. – Az első estén egy idősebb parasztember – talán rokona volt Bencének – látott vendégül bennünket. Kis idő múltával az asztalra helyezte maga készítette citeráját, odaállt hozzá, játszani és énekelni kezdett, hogy aztán, ahogy egyre magasabbra hágott a jókedv, vele énekeljünk mi is. Amikor elköszöntünk, megajándékozott egy citerával. – Évekkel később nálam járt egy pesti, táncházas muzsikus. Leakasztotta a falról a hangszert, kis ideig mustrálta, forgatta a kezei között, majd rám nézett. »Becsüld meg! – mondta. – Igazi parasztciterád van.«” Egy másik alkalommal Utassy Dzsó barátomat hívtam meg. Odafelé a vonat- úton Balázs fiam produkálta magát, 3 éves volt, s már őt is vittük, s v égig az úton azt gajdolta, hogy : Édesanyám, ki a huszár, ha én nem! – Nagy sikere volt. Aztán mikor megérkeztünk, édesanyám egy rokonféle ismerősnél halat rendelt, ők meg is sütötték, s az lett a vacsoránk. Reggel korán megkezdődött szokás szerint a verkli, ahogy szokott. Dzsó barátomat a szedők közé osztották be, öcsém puttonyozott, s visszafelé, mikor üresben jött, beállította Balázs fia- mat a puttonyba. Nagyon büszke volt rá. De a hat-hét napszámos szedő mellett Dzsó barátom – jellegzetes piros melegítőjében – bizony le-lemaradt, hiába görnyedt és térdelt a gyalogtőkék mellett elszántan, s mivel szélső sora volt, édesanyám mellett, ő át-átnyúlt segíteni neki, hogy tarthassák a tempót. Dzsó meg persze humorizált: – De bő termés van! – hajtogatta, s talán már ezerszer megbánta, hogy szüretelni jött velem. Ám ez csak a kisebb probléma volt, de ilyet még nem láttam (mások se!): minden szőlőtőke tele volt szúnyoggal, s felriadva sűrű rajokban szálltak a szüretelők nyakára-fejére-kezére. Olyan nagy volt a baj, hogy édesanyám hamar biciklire ültetett, hogy a patikából szerez- zek a szúnyogok elleni szereket. A patikus meg egy rég látott ismerős volt, aki alattam járt Kalocsán a gimnáziumban. Persze ellátott gyorsan egy csomó szúnyog elleni szerrel, s ezekkel bekenekedve már vidámabban ment a szüret. Igen ám, de fuvarosnak édesanyám a „Bivalyos” Bús Jani bácsit fogadta föl, addig a szőlőt nejlonlepedőkre borigatták, míg ő megérkezik. De bizony már késő délután volt, fogytak a szedetlen tőkék, Jani bácsinak és bivalyfogatának meg se híre, se hamva. Megint csak kerékpárra kellett ülnöm, s riadóztatni kellett a fuvarost, aki sokak szerint egy kicsit „lökött” is volt. Az udvarán találtam, egy ismerősével állva söröztek, és semmi jelét nem mutatta, hogy a megállapodás szerint már a szőlőben kellene lennie. Mikor bevágódtam közé- jük, s mondtam, hogy már rég várunk rá, először mintha nem is tudta volna, miről van szó. Mikor végül megértette, kizökkenthetetlen nyugalommal előbb engem is itatni akart, majd lassan búcsúzkodtak ivócimborájával, s csak ut ána kezdett komótosan ballagni az istálló felé, hogy elővezesse a „fekete angya- lokat”. (Egyedül neki volt bivalyfogata egész Akasztón, s ő becézte így őket.) Bizony, erősen esteledett, mikor megérkezett a káddal, félfenekű hordókkal megrakott szekerével, s akkor még a nejlonokról föl kellett vödrözni a szőlőt. Akkor Beszedics János barátomék láttak vendégül bennünket. János gyerekkori
