Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Géczi Marno János: Értekezés a szonettről (vers)
3 Géczi Marno János Értekezés a szonettről Unom a bravúros szonetteket, a szennyezett izgat, ami hibás, hibbant elmére vall, vagy zúzódott, a fák közül a nyeszlett a kedvesebb, szemeznék a hallal, ha már elúszott. Sűrű szövésű az idő, fenn tartja soká, ami leszakadna magáról, nyelvemre talál s megforgat a beszéd, ahogy közelít a hegyoldal, s indul a bomlás, veti a döghúst szerteszét. Újságot böngésztem álmomban az éjjel, a hírekben égnek támasztva egy létra; szinte láttam fokról fokra a sorok közt, de nem mászkált se föl, se le rajta senki; tán egy kevés embermaradék. Embervég. A beszédben megéled, ami a tettben odavész. Hitelt érdemel vagy figyelmet legalább, amit Ágoston mond: az ember előtt nem létezett senki, aki annak tetszett volna; az Ismeretlen kép- másának. Holott később teremtődött, később a világénál s az angyaloknál, és mégis, azóta úgy tűnik, amint az ember elpusztul, vele pusztul a világ és vele valamennyi angyal, az égbolt és a föld, s a Teremtőből is semmit- tevő válik nyomban. Holttest, mely újra tűheggyé – s puszta semmivé zsugorodik.
