Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember
5 Vári Attila Fekete ember Mindenki tisztelte, becsülte őket. Barbara és Lázár mintaképei voltak a boldog házasságban megöregedett embereknek. Téli estéken, amikor alig akadt munka a földeken, a házuk megtelt gyermekekkel, mert olyan meséket tudtak, amelyek nem hasonlítottak azokra, amit olvashattak, azokra aztán végképp nem, amilye- neket a televíziós csatornák gyermekműsor címszó alatt közvetítettek. A tipegő anyóka Barbara és a hórihorgasból görnyedt öregemberré hajló Lázár úgy élt ék az élet üke t, hogy senki sem hallotta panaszkodni, de dicsekedni sem őket. Mindenüket, ami volt, saját kezükkel teremtették, s csak az különböztette meg őket a többi telepestől, hogy akkor, amikor már módjukban állt, szinte csak könyvekre költötték a pénzüket. Házuk két szobából, konyhából, s az utólag hozzáépített fürdőszobából állt, de az udvaron volt szerszámos fészer, nyári konyha is aszalóval, amelyben a korai gyümölcsöktől a kései almákig mindig készült lekvár, kompót vagy cukor-édes aszalvány. Aki alaposan megnézte az épületet, talán észrevehette, hogy nem egyszerre épültek a helyiségek, de az ő házuk állt a legmagasabb halmon, még lépcsők sem kellettek hozzá, nem kellett ár- és belvíztől tartaniuk, s így a füves udvar volt az előszobájuk. Lázár ültette az első fákat. Nem az árnyék, még kevésbé a látvány miatt. Egyszerű oka volt, a háztól távolabb verempincét ásott a terményeknek, s a fűz és a mocsári tölgy elszívta a nedvességet, soha nem rohadt meg a krumpli, a leves- zöldség, s a hordós káposzta sem pimpósodott meg idő előtt a zsuppal fedett pincéjükben. Aztán a többiek is lázári módon védekeztek a feltörő talajvíz s az esők után napokig álló pocsolyák ellen. Egy ház, egy liget. Lennebb, a valódi ártéren, pálinkának való, meghatározhatatlan fajtájú szilva- faerdő burjánzott, s a választóvonalon, a rét és a folyó közötti turzáson papírhéjú diót termesztettek az első időktől kezdve a telepesek. A város Posta-telepnek nevezte a helyet, ahol laktak, s amely az első kezdetle- ges, tapasztott falazatú házak után, átépülve sem a kivagyiságot, inkább az ízlés és a hasznosság, a kihasználhatóság és a természettel való harmonikus együttélés képét mutatta. Az ártér és a hajdani legelő között, azokon a halmokon, amelyeket az erdő méretű mesterséges liget ek nőtt ek be, nemcsak a füzek rejtették a házakat. A hatalmas lombkoronát növelő mocsári tölgyek is takarták őket, amelyek ilyen őszi napokon, a kopottas avar, a száradó kórók üzenetét, a pusztulást vidámí- tották színeikkel. Narancs és vörös árnyalatú leveleikkel olyanok voltak az őszi
