Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Kabdebó Lóránt: „mindenség tükre minden” (Visszatekintés Kiss Anna pályájára újabb versei megjelenése alkalmából)
83 ban. Az elvarázsolt hősök pusztítják egymást és magukat Sinka István paraszti betyáros életképeiben éppúgy, mint az emigrációba menekült Határ Győző színi játékaiban. Hogy végül a varázsolás bartóki távlatúvá emelkedjék Weöres Sándor tragikus derűjében, keresve az ember helyét a létezés egészében és leosztódását a most-pontokra szakadó világ mulandó történetiségében. Kiss Anna szememben ennek a hagyománynak élő klasszikusa, jellemeket formál, tulajdonságokat mutat be, szövegeivel boszorkányosan perlekedő jeleneteket rögtönöz egy középkori város és egy örök idejű népi faluközösség életképeiben elhelyezve. Figurái varázsolt díszletek között billegnek, mégis mindennapi életünkre visszautalnak. Sajátos műfajt teremtve: a csalimesét. Ahol a megoldhatatlan végkifejlet újabb és újabb kezdetekbe torkollik. Minden korosztály számára derűt fakasztó formulákban. Játékosan pihekönnyű, valójában mélységes mély létezési formákat varázsolva szenvedéllyel világunkba. Megbűnhődött sorsokat idéz, és feloldozást remél a jövendőbe. Nemzetnek és egyénnek – férfinak, nőnek és gyermekeknek. Miként azt költőink szövegeikben magukra vállalták a múltban, teszi ő a jövendőbe tekintve. Játékosan vizslatva, szigorú erkölccsel mérlegelve. Életművének összeválogatott gyűjteménye egyszerre folytatása és egyben új minőségű kezdete e csodaszövegek befogadásának. A Petőfi Irodalmi Múzeumban – amíg bemutatták a maga rendezte gyűjteményét és beszélgettek vele róla – a kivetítőn babakorabeli fényképeitől ott sorjáztak élete során megörökített alakzatai, arcformái, szépséges macskaarcúságától (miként azt Ács Mara megemlegette) mostani bölcs derűt sugárzó tekinteteiig. És akkor ott hirtelen elém vetült az emlék. Az Írószövetségben az akkori idők fiatal kritikusai egymással versengve, derült arccal méltattuk néhány kötetes, de már akkor is éretten maradandó életművét. Ünnepeltük megjelent köteteit: Költők egymás közt , antológia, 1970; Fabábu , 1970; Feketegyűrű , 1974; Kísértenek , 1976. Ezt a valahai számvetést szeretném felidézni, amikor mostani kötete, a Suhogások megjelenése alkalmából ars poeticáját próbáltam megfejteni. Első olvasásra meghökkentő, talán érthetetlennek is tűnő, furcsa, hol balladásan nyomasztó, hol ironikusan groteszk versek közé kerül az ember Kiss Anna fiatalkori köteteinek összeállítását olvasva. Ott láthatjuk a valahai falut és a középkorias kisvárost. Stilizált környezetet, elmúlt, mára idegen világokat. Milyen megidéző és megigéző erő, mennyi gyermekkortól megrögződött kép, szöveg, ritmus és élmény kellett ehhez a költői teremtéshez! Nem népies, de népi, nem a népdaltól-népmondáktól ihletett, de népdalt, mondókát, ráolvasást teremtő kezdeteiben ez a versvilág. Búcsúzás is: amikor a zene- és néprajztudomány módszeresen gyűjti – talán az elmúlás előtti pillanatokban – a népi termésnek az emlékeit, akkor egy fiatal költőben még egyszer felfakad az eredeti teremtő ösztön, visszaszólítja magához az otthoni világ ereje, feltör belőle a valaha megismert szó, hogy versében megszólalhasson, talán utoljára. Milyen szép, édes-bús glóriát fonhatnánk Kiss Anna koronájaként, milyen szépen félreérthetnénk, és félreértésünkből alakított igényünkkel mennyire félre is vezethetnénk, meghaladott képletekhez kötve ezt a korszerűen tehetséges költőt. Mint tettük is nem kevés ideig. De észre kellett venni, Kiss Anna stilizált világa nem az érzelmek archaizálásából, de még csak a létköltészethez szükséges példakeresésből sem született, hanem saját kortársairól, mindennapjaink eseményeiről beszél, számol be. Mindarról, ami elrejtetten, nagyon-nagyon rejtőzködően ténykedésük alapmozdulataiban munkált a nyíltan beszélésről leszoktatott emberekben. Kétféle kötődése, színtere alakult ennek a költészetnek. Az egyik egy ősi, népi közösség, amelynek bomlását-alakulását követi a távozó-visszatérő, próbákra induló, és útja során a csalódásokból okosodó közösségi ember, a másik a különböző kultúrképzetekből összealakított stilizált helyszín, ahol az embert emésztő próbák lezajlanak.
