Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Lengyel András: Tömörkény István egyik élclapfigurájáról
72 geket a humor automatikusan oldotta is, de ugyanakkor óhatatlanul sztereotipizálta is. Kiemelte a típust egy ideologikusan homogenizáló értelmezésből, ám maga is elősegítette egy ellenséma kialakulását. Az élclapfigura, természetéből adódóan, mindig ambivalens képet teremt és rögzít meg. Gátugró Menyhért monológjai mindig ugyanazzal a címmel és alcímmel, ugyanazzal az illusztrációval jelentek meg, de a megjelenési időpont és a szövegben tematizált évszak, valamint az abban kibontakozó élethelyzet változott, egymással azonban szinkronban volt. A monológok így „tartalmilag” is sorozatot alkotnak. A monologizáló Gátugró s az implicite mindig jelen lévő Miháj bácsi egyszerre reprodukálja élete standard elemeit és a külső világ függvényeként bekövetkező, ilyen-olyan változásokat. Ez persze így sem áll össze valamiféle ‚fejlődésregénnyé’, az élethelyzet és a szűkösség is konstans, de az évszakok pergése mégiscsak mozgásban tartja e világot. A szövegeket olvasva az első, amivel szembesülünk, a nyelv és a nyelvileg megjelenített, ráérős, mondhatnánk lassú és körülményes észjárás szokatlansága. Ennyiben Gátugró jellegzetes élclapfigura, s megszólalásának módja e figurát belehelyezi egy, a többiek számára szokatlan, talán érdekes, de mindenképpen különös világba. Ez a nyelvhasználati „szűrminta” (hogy Kosztolányi hasonlatát átvegyük és parafrazeáljuk) magához vonja a figyelmet, s bizonyos értelemben kódolja a mondandót. De nem tünteti el azt, s a monológokból kirajzolódó szociokulturális mező egyszerre referál az élethelyzetről s az élethelyzethez való viszonyról . Arról a viszonyról, amely kifejezi és feldolgozza ezt az élethelyzetet. Minden monológ a vízparton, „estefelé” hangzik el, Miháj bácsi valami horgászkészséggel halat igyekszik fogni (nem nagy sikerrel), Gátugró pedig, talán mint fiatalabb s a városi dolgokról is tájékozottabb, melléje telepszik, és szóval tartja. Gátugró „szervezett” ember (hogy ez mit jelent, utólag már nehéz pontosan megmondani, de valamiféle intézményi bekötöttsége van), Miháj bácsi viszont kint élőként ‚integrálatlan’. (Ő öreg is: mint fiatal katona, már a königraetzi „nagy szaladásnál” is ott volt, élete vége felé járhat, szóval tartója, Menyhért viszont jóval fiatalabb, legföljebb középkorú.) A monológok ad hoc monológok, nem szigorú logikai rend, hanem a szójárás, a szóból szó következik logikája szabja meg, hogy mikor miről hallunk. De, s ez figyelemre méltó, Tömörkény nemcsak nem gúnyolódik a két darvadozón (tágabban: a parasztokon), de úgy adja Gátugró szájába a szót, hogy a fecsegésből sok minden kiderül róluk: életkörülményeik és lehetőségeik is. A monológok sorozata, ha veszi az olvasó a fáradságot a szöveg figyelmes olvasására, dekódolására, szociális helyzetkép is. Öniróniában feloldva. A monológok afféle szabadidőt beszéddel kitöltő társalgási bölcsködések, az élet verbális elrendezési kísérletei, azon a szinten s azok közt a körülmények közt, amelyekben a beszélő él. „Filozófia” ez, az életet egységbe foglaló személyes rabulisztika. De közben az életkörülmények is föltárulnak egy-egy ilyen elmélkedés közben. Az első darab (1907. márc. 31.) például a dohányzás körül forog ( „nem csatorna kéne ide, hanem csutora” ), de ezt-azt megtudunk a helyzetről: „tizenhatunknál sincsen három hatos” , azaz nagyon kevés a pénz. Majd: „mán annyira letört az elhagyatottságba a sanyaru nemzet, hogy még pipálni se löhet, hanem csak szárszopogatással időtlenködünk”. A munka- és kereseti lehetőségekre is fény derül: „a fele nyarat mögérjük a munkába: de akkor még mindig arra a hitelre dolgozunk, amit ebbe a télségbe csináltunk, pedig én az egész télen úgy éltem mint a valóságos mönnybéli angyal: hun öttem, hun nem. Hát mibül lett vóna? Én nem kerestem egész télen át sömmit, még hóttest se gyütt, pedig eleget vigyáztam.” (A „hóttest” itt az a vízi hulla, amelyet a vízből ki kell fogni, s amely munkáért valamicske fizetség járt annak, aki ezt megcselekedte.) Életkörülményt festő adalék ez is: