Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Lengyel András: Tömörkény István egyik élclapfigurájáról
70 volna. Az is tény, hogy – érdemben máig nem tárgyalt okokból, de – Tömörkény máskor s máshová is írt hasonlókat. Saját lapjának, a Szegedi Napló nak mellékletében, a Hüvelyk Matyiban is több figura megteremtése és működtetése az ő leleménye volt. (Humorát, amely élőszóban is jellemezte, a rá emlékező kortársak is rendre fölemlegették.) Ezeknél is közvetlenebb bizonyíték azonban, szerzősége mellett, hogy Gátugró Menyhért monológjaiban, ismétlődően, jó néhány jellegzetes Tömörkény-frazéma is kimutatható (vö. Apró 2017). Ilyen mindjárt az alcímben a „darvadozásai” szó. De ilyenek a következők is: „verje el az isten a tüvit útról útra ” , „oszt’ föl is hajózunk, mög le is hajózunk” , (1907. márc. 31.), „nincsetlenség” (1907. ápr. 14.), „kiver a partra szelet heverni” , „láttam oda alá” (1907. jún. 16.), „bele van alapodva ebbe a sorsba” (1907. szept. 29.), „csak a készbe tud hibát tanálni” , „dángubázás” (1908. jan. 5.), „arasztos szalonna” (1908. febr. 9.), „ojan öregkutyakedvü mán” (1908. júl. 5.), „ne adja kend hozzám a lányát” (1908. júl. 5.), „czélszörű szögény embör” (1908. nov. 22.), „fahögyben van mán a nap” (1909. máj. 2.), „hogy a szó ne öggyezzen” (1909. okt. 17.) stb. S – mint látni fogjuk – az észjárás is, bár nehezebben formalizálható, mindent összevetve Tömörkényre vall. 2 A Gátugró-monológok a korszak nagy múltú, legnagyobb hagyományú élclapjában jelentek meg, s ez értelemszerűen meghatározta e szövegek karakterét is. „A politikai szatíra a Borsszem Jankó legnyíltabban harcias, legszembeötlőbb oldalát jelentette. Azonban a lap időtállóbb, és végső soron radikálisabb újítása a visszatérő társadalmi típusok megteremtésében kristályosodott ki, melyek az 1870-es évektől profilja egyre inkább meghatározó elemévé váltak. A létező társadalmi csoportokból vagy egyénekből elvont sztereotípiákon felépített figurák nemcsak holmi bábuként vagy szerkesztők szócsöveként funkcionáltak, hanem több esetben kiforrott műalkotások voltak.” (Gluck 2017: 119.) A figurák sorsát gyakran az olvasói reagálások is alakították. A lap karakterét elég nagy mértékben egyes zsidó figurák (pl. Spitzig Itzig vagy később Seiffensteiner Salamon) és az úgynevezett zsidó vicc adta meg. Maga a lap azonban nem szűkíthető le a zsidó tematikára és az erősen önironikus, reflexív zsidó társadalmi karakterek és viselkedésformák képviseletére. A lap fazonját kialakító Ágai Adolf (1836–1916) „kordokumentumnak szánta társadalmi típusait, melyek rendeltetése a századvégi Magyarország roppant sokféleségének szemléltetése volt”. Már az 1880-as évek végén a szerkesztő, egy magánlevélben, 39 típussal büszkélkedett, s úgy vélte, hogy „a Borsszem Jankó galériája” ezzel lett teljes. „A Borsszem Jankó karakterei megannyi hang, akcentus, tájszólás és nyelvi keverék zűrzavarában szólaltak meg. […] A Borsszem Jankó társadalmi típusai a kulturális másság gazdag, és sokszor mulatságos világát jelenítették meg, felülírva a kulturális egyneműség hivatalosan terjesztett, elvont vízióját.” (Gluck 2017: 121.) A sokféleség bemutatása elsősorban a típusok nyelvhasználatának ironikus megjelenítésével valósult meg. „A Borsszem Jankó kedvenc alakjai szinte kivétel nélkül úgy szólalnak meg, mintha a magyar nyelv paródiáját hallanánk. A találóan ‚Monokles’-nek nevezett arisztokrata például erős francia akcentussal beszél, a nagyvilági élet érdemeit taglaló, komikus értekezéseibe rendre francia és angol kifejezéseket kever. A reakciós katolikus klérust képviselő Páter Povedálik Hyacinthus cseh akcentusa ugyanolyan nyilvánvaló, mint az antiszemita dörgedelmeit tarkító latin közhelyek iránti lelkesedése. A német városi polgár mintaképe, Kraxelhuber Tóbiás ugyancsak töri a magyart, és a jövevények (különösen a zsidók) ellen irányuló idegengyűlölő kitöréseiben mindig sváb tájszólásra vált. Még a tősgyökeres magyar dzsentri, Mokány Berczi is tájszólással beszél, és kívülállónak érzi magát a főváros kifinomult kulturális környezetében.” (Gluck 2017: 121.)
