Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Megérteni egy léthelyzetet (Csorba Bélával beszélget Virág Zoltán)
34 Előszeretettel olvasták azok a diákok, akiket érdekelt a politika. A tanárok nem vették észre rögtön, hanem csak egy idő után. Tesztet írtunk matematikából, és a matektanár unalmában elkezdte olvasni az egyik cikket. Rádöbbent arra, hogy ez nem egy magyarországi sajtótermék. Ebből egy kisebb botrány keletkezett. Az igazgatóhoz mentem raportra, aki, megjegyzem, nagyon emberséges volt. Elmagyarázta nekem, hogy volt itt egy diák, a mi iskolánkban – meg is nevezte, hogy ki, én már elfelejtettem a nevét –, akit másfél évre bezártak, mert levelet írt a Szabad Európa Rádiónak. Azt mondta, hogy vegyem ezt a dolgot figyelembe, és gondoljam meg, meddig feszítem a húrt. Elmondta továbbá, hogy végül is nemcsak magamat keverem bajba, hanem az iskolát is. Én hálás vagyok neki ezért a tiszta beszédért, mert retorziók nem követték a kamaszkori rebelliskedéseimet. Bocsánat, hosszú voltam egy kicsit. – Egyáltalán nem, hiszen képet kaphattunk arról, hogy a Somogy megyei diákélet mennyiben számított másnak, mint a vajdasági. Az egyetemi tanulmányok időszaka, konkrétabban a bölcsészlét, miképpen határozta meg szemléletmódod alakulását? Kik hatottak rád a tanáraid, a diáktársaid közül? – 1969-ben hazajöttem. Egyébként nem kevés illúzióval. Az előbb említett családi hagyományok folytán előttem világos volt, hogy mi történt például 1944-ben. Nekünk, temerinieknek megvolt az a helyzeti előnyünk, hogy a tömegsír nem valahol a dögtemetőben vagy a falutól távol eső helyen volt, hanem a temető bejáratánál. Ott mindenki láthatta. Közismert tény volt, hogy 1944 őszén a partizánok oda belelőtték a magyarokat. Ezt a helyet mindig is ápolták, gondozták. Az eseményekről nem nagyon beszéltek, de nyílt titoknak számított, hogy mi történt, nem egy 1990 után megvilágosodott tabu volt, hanem egy gyakorlati tény, élő valóság. Ennek ismeretében éltünk. Ezenkívül nekem volt egy nagyon komoly családi indíttatásom is. Ezt nem mondtam el, de hozzátartozik, ezért is kezdtem az előbb nagyon messziről a történetet. Szóval, amikor a nagyapám emigrált, illetve amikor honvédként elvonult a faluból, és ’44 októberében megérkeztek az oroszok, majd nyomukban a partizánok, akkor a nagyanyámat, aki harminchat éves volt, és az édesanyámat, aki tizenhat éves volt, korbáccsal összevissza verték a partizánok a községházán. Méghozzá nagyon brutális, nagyon kegyetlen, szadista módon. Csárdásokat játszott a harmonikás, nagyanyámnak és édesanyámnak, asszonynak és lányának pedig össze kellett fogódznia, és járni kellett a csárdásokat egy partizánnő parancsára. Közben ütötték-verték, majd később meg is talpalták őket. Rá kellett feküdniük az asztalra, és megtalpalták őket. Ki tudja, hogyan végződött volna ez a történet… Úgy gondolom, ennek a kitalálásához nem kell különösebben vérmes fantázia. Viszont egy józan, épeszű partizántiszt meghallotta ezt a zenebonát, cirkuszt, orgiát. Véget vetett a dolgoknak, és külön őrséggel hazakísértette őket. Így mentette meg őket a haláltól vagy az erőszaktól. Vagy ki tudja, mi minden történhetett volna velük még. Előttem ez is ismert volt. Tehát előttem teljesen világos volt, hogy ez a rendszer a leglényegét, a genezisét tekintve semmiben sem különbözik attól a másiktól, amelyiket Magyarországon ismertem meg, amikor ott voltam. De a ’68-as események, a jugoszláv kiállás, Tito, egyebek... Meg eljutottak a hírek hozzám, hogy Tito itt engedményeket tett az egyetemistáknak stb. Némi illúziót keltett bennem ez, így jöttem haza. Aztán az illúziók rögtön az éjféli vonaton semmivé váltak. Valóban, ez szinte sorsszerű volt. Amikor felszálltam a Keletiben a Belgrád felé induló vonatra, benyitottam egy fülkébe, ott egy idősebb, föltételezem, hogy szerb hölgy, amikor én magyarul megkérdeztem, hogy szabad-e, bemehetek-e, rögtön leordított ilyen- olyan gemboš nak, vagyis Gömbösnek nevezve. A gembeš , a gemboš, és ennek a különböző változata volt ugyebár a vajdasági magyarok gúnyneve. Merthogy Gömbös Gyulát nem
