Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - „Szívügyem volt a levéltári iratanyag” (Péterné Fehér Mária ny. főlevéltárossal Kriskó János beszélget)
194 lát követően, 1928-ban kihirdették a végrendeletét, de magát a végrendeletet sehol nem találtuk. Egyszer az egyik kutató kért egyik családtagjával kapcsolatos iratanyagot, lányok oktatásával foglalkozó szervezet tevékenységéről. És ebből a nagy halomnyi iratból került elő végül Ferenczy Ida végrendelete. Ugyanis a nővére létrehozott egy olyan alapítványt, ami a lányok oktatásának támogatását vállalta. Ferenczy Ida is bekapcsolódott ebbe a tevékenységbe, és a végrendeletét valahogyan ehhez az iratanyaghoz csatolták. Végül ebben az 1947-es irategyüttesben találtam meg az 1914-ben keletkezett végrendeletet. Ez is jól példázza talán, hogy bizony a legváratlanabb helyekről kerülhetnek elő fontos és érdekes, esetleg már elveszettnek hitt iratok. Korábban szót ejtettem már a számadáskönyvekről. Amikor a nagytemplomot építették, egy Fischer Boldizsár nevű építőmesterre bízták az építést. Kiderül a számadáskönyvből, hogy Fischer Boldizsár mikor került Kecskemétre, de az is, hogy mennyit fizetett az embereinek, vagy hogy milyen munkákban foglalkoztatta őt a város. Csupa olyan adalék, amely a korabeli történelem árnyaltabb megértéséhez segít hozzá bennünket. Beszéltünk arról, hogy az iskolák szervezetten egyre kevesebbet jártak a levéltárba. Panaszkodtak a pedagógusok, hogy oly mértékben megnőtt a gyermekek terhelése, hogy ilyen csemegékre egyszerűen már nem marad idő. A tendencia eddig csökkenő volt, de most újfajta levéltár-bemutatókat kezdtek el tartani a kollégáim, és úgy érzékelem, hogy újra fellendülő szakaszban tartunk ezen a téren. – Mivel magyarázza? Konkrétan iratokat vehetnek kézbe a gyerekek, ezt találják vonzónak? – Igen. Konkrétan kézbe adják az iratokat, persze azért módjával. A több száz éves iratokra például kitüntetetten vigyáznak, azokat a szakemberek is csak komoly szabályok betartásával vehetik kézbe. Változás az is, hogy az utódaim több oldalról közelítenek egy-egy kérdéshez, mi pedig mindig a konkrét tananyaghoz próbáltuk kötni a bemutatóinkat. Feltehetően ezt az új módszert a gyerekek is izgalmasabbnak találják. – Előfordult-e olyan a működése idején, hogy a kutatók valamelyike megpróbálta megszerezni magának a kikért iratot? Jellemző-e, hogy megpróbálnak eltulajdonítani iratokat? – Nincs tudomásom róla, de az igazsághoz tartozik, hogy ezt pontosan nem lehet tudni. Az Országos Levéltárban például úgy adják a kutatók kezébe a kért dokumentumokat, hogy minden egyes iratot lapszámoznak. A nagyobb csomókban kikért iratokat is. Van egy kolléga, aki a kutatóterem előtt ül, és az a feladata, hogy a kikért iratokat sorra lapszámozza. Ezután kapja meg a kutató. Itt, a mi levéltárunkban kevesen voltunk ahhoz, hogy a kutatónak ilyen alapos nyilvántartással adjuk a kezébe a kikért iratokat. Azt az iratcsom ó t, ami nincs lapszámozva, utólag nem lehet ellenőrizni. De nyilvános lebukásra a működésem ideje alatt nem került sor. Olyat már láttam, ami feltehetően korábban történt, hogy valaki pengével kivágta az egyik tervrajzból azokat a részeket, amikre éppen szüksége volt. Akkor szembesültem azzal, hogy a homlokzati rajzot kivágták, amikor rendeztem a tervrajzokat.
