Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
17 Füzi László Kátrány és ezüst Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről Benes József kettőezer-tizenhét november huszonharmadikán hunyt el. A sors ajándékának tartom, hogy találkoztam vele, s majdhogynem három évtizeden keresztül figyelhettem, hogy mit és hogyan fest, rajzol. Katalógusainak, egy-egy képének ajánlásában barátjának nevezett. Számos új képét mutatta meg nekem, szinte abban a pillanatban, amikor már úgy gondolta, hogy elkészült vele. Felhívott, elmentem hozzá, beszélt a képről, s én is elmondtam, mit gondolok róla. Beszélt a festészetéről is, az életéről, barátairól. Beszélgettünk minden másról, történelemről, politikáról, családról, a kertről, napi ügyekről, mindenről. Utoljára kettőezer-tizenhét májusában jártam nála. Készülő könyvem borítójának tervét mutattam meg neki. A borítón, mint majdnem mindegyik könyvem borítóján, az ő munkája szerepelt, a Vakrepülés című kiállításának számomra legfontosabb képe. Mint annyi más Benes-képet, ezt is egyfajta frivolitás jellemzi, a címlap tervezője, Hrapka Tibor viszont fordított egyet a képen, a lebegést zuhanássá alakította át, ezzel a képet keményebbé tette. Ezért tartottam is ettől a látogatástól, Benes viszont, amikor ránézett a kinyomtatott tervre, csak annyit mondott, érdekes, látod, mennyire jó így is, hogy egy kicsit hozzányúlt. Aggodalmamat inkább az állapota igazolta, gyenge volt, s miután kendőzetlenül beszélt a betegségéről, érezni lehetett, hogy már a végső kérdésekkel néz szembe. A hozzánk közelálló ember halála egyetlen pillanattá rántja össze a közösen megélt időt, ebben a pillanatban együtt, egymásra rámutatva látszik az élet és a mű, arra kényszerítve az itt maradót, hogy újragondolja mindazt, amit barátja életéről és művéről addig gondolt. Benes József halála semmit nem változtatott azon, amit róla, életútjáról és művészetéről korábban gondoltam, viszont rám ruházta annak a felelősségét, hogy a korábbiaknál erősebben gondoljam végig mindazt, amit az életéről és munkásságáról tudok. Azt mondják, a halál átírja a világot, új, addig rejtve maradt összefüggéseket tár fel a túlélő előtt, eltünteti az esetlegességeket, kiemeli a kiemelendőket, az egyszeriben megmutatja az általánost, az esetlegesben a mindennapokon túlmutatót. A magyar irodalomban ezzel kapcsolatosan József Attiláé az örök példa, halála tette rá a pontot a költészetére, halála felől értelmeződött költészetének egésze.
