Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Gajdó Ágnes: A diákok szeretnek olvasni (Gombos Péter: Dobj el mindent, és olvass!)
szórakoztató betoldások, nem törekvés a filoszszívűek megnyerésére. Egy kor kultúrájáról beszél a cikk, hát hogyan kerülhetné el az irodalmat, a művészetet? A Nagy Francia Enciklopédiáról szóló írás egy egész korszak, a felvilágosodás korának áttekintése. ír persze Simonyi a kor nagy fizikai felfedezéseiről - a legkisebb hatás elvének története nagy öröm annak, aki a fizikai gondolatot születésében szereti megismerni -, de még fontosabb számára az, ami az egész emberi gondolkodás folyamatában történt. A matematizálható világkép kialakulásáról, a ráció diadaláról ír, hogy szomorúan kelljen megállapítania: „az Enciklopédiában kifejezett szellemi katedrálissal az emberiség - úgy tűnik - a csúcsra érkezett: az út innen már csak lefelé vezethet." Nem csak a tudomány túlterjeszkedésére gondol. Voltaire (egyébként nem hiteles, de a kor gondolkodására nagyon jellemző) mondását idézi: „Egy szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolok azért, hogy véleményét elmondhassa." Simonyi szerint „ez a mondat (...) előrevetíti a pusztulás árnyékát". Ilyen gyászosnak tapasztalta meg a gondolatszabadság sorsát? A cikkek eredetileg rádió-előadások sorozatában hangzottak el. Az előadások szerkesztője, Gózon Ákos leírja az elképzeléseihez keményen ragaszkodó idős professzorral folytatott munka izgalmát és gyönyörűségét. Bátran egy kérdést is feltett neki: „Miért tekint a könyvében úgy az irodalmi művekre, mint »enciklopédikus esszenciákra«?" Gózon úgy gondolta, hogy az írók oktatni akarják olvasóikat. Simonyi csak egy nappal később válaszolt: ellenkezőleg, szerinte az író fogása, hogy olyan ismeretekre hivatkozik, amelyek már otthonosak az olvasók számára, így alakítva-erősítve író és olvasó meghitt szellemi közösségét. Az Emlékezések között egykori kollégák, munkatársak, hallgatók, tanártársak, tudo- mánytörténész-társ, és persze a fiúk, Tamás és Charles idézik föl az arcát. Mennyi arca volt, és milyen egységes az alakja! Emléke tovább él, mondja a következő szakasz címe. Emlékek életének soproni, majd a KFKI-ban töltött szakaszáról, a nevét viselő pécsi szakközépiskoláról, és a szülőfalu általános iskolájáról, amelynek kertjében mellszobra áll. Exegi monumentum, mondaná a kiváló latinista? Aligha - nem valószínű, hogy ennél a szónál a szobrára gondolt. Az utolsó szakasz, amely címe szerint Simonyi Károly munkássága előtt tiszteleg, az általa inspirált kutatások mai állásáról számol be. A Csillebércen, az egykor KFKI névre hallgatott intézet egyik utódintézményében, a Wigner Fizikai Kutatóközpontban dolgozó kutatók írnak mai munkájukról. Simonyi hatvan éve kényszerült elhagyni az intézetet; nyilván mások a problémák is, a módszerek is, mint akkor voltak. De a gyorsítók fejlesztésében és alkalmazásában, az űrkutatásban vagy a fúziós energiatermelés megvalósításán fáradozó kései kollégák bizonyára joggal érzik úgy, hogy a nagy ember, akit legtöbbjük alig ismerhetett, ma is rajtuk tartja a szemét. Simonyi maga másképp gondolta. Évtizedekkel ezelőtt meghívták a KFKI-ba, hogy megmutassák neki, hol tartanak az általa kezdeményezett munkák. Elhárította a meghívást, még inkább azt, hogy személyét összekössék az akkor folyó kutatásokkal. Szerénysége nem tűrte, hogy mások, kései utódai, tanítványainak a tanítványai olyan eredményekért magasztalják, amelyek létrehozásában már nem lehetett része. Ha Ádám a falanszterben felnyitotta az Agricola ott megőrzött példányát, ezt a kezdő mondatot olvashatta: „Hírneves férfiak tetteit s jellemét az utódokra hagyományozni ősrégi szokás..." Aztán Tacitus rögtön felpanaszolja, hogy az ő korában az ilyesmi nehezen megy, mert „kegyetlen ellensége az érdemnek korunk". A Simonyi Károly-emlékszám tisztelettudó vidámsággal cáfolja ezt a rosszkedvű vélekedést. Simonyi Károly-emlékszám Természet Világa 147, 2016 II. különszám 107
