Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül

Nekem is személyes ismerősökkel, közeliekkel meg csak távolból tiszteltekkel. Mit üzen hát nekem Réz Pál ide a kórházba? Véletlenszerűen kiemelve például: „írassatok Réz Palival, nemrég jelent meg az Apollinaire-könyve, abból látszik, hogy ért hozzá. Na, Bandi (Illés Endre) visszajön Illyéstől, és mondja. Én meg azt mondtam, hogy nagy megtiszteltetés, de nem írok. Azért nem írok, mert Illyés ebben nem fog nekem segíteni. Egy élő író esetében rengeteg adat kell, családi mindenfélék... hát én még azt se tudom, Illyés katolikus vagy református... Nem fogja megmondani, nem fog nekem megmondani semmit. Tele van rejtélyekkel, és csinálja is maga körül a rejtélyeket."

Illyés-rejtély? Réz Pál-rejtély? Nekem ki fog segíteni? Illyés Gyula segített, többször is. Például amikor a Világszerzés címet kapott verskötetét válogattam otthon, Kolozsvárt, a hatvanas évek végén. Meg amikor a Bartók-emlékezést szerkesztettem, a Korunkban. A saját Illyés-emlékeim, a Józsefhegyi út tetejéről vagy Tihanyból mások, mint a Réz Pali katolikus vagy református kérdése. De erről majd később gondolkodhatom, ha visszatérek a Kakas és kereszt kéziratához. Most még a Széher úton vagyok, a Városmajortól néhány buszmegállónyira. Ezt Juli és András Sándor méri be naponta.

Ha Városmajor, én Mészöly Miklós és Polcz Alaine 48. szám alatti egykori lakására gondolok. Náluk meg itthon is, a Mikes Kelemen 15.-ben, négyesben (Miklós, Alaine, Erzsiké meg én) és külön-külön; Miklós fiatal íróbarátokkal, neves tanítványokkal, Alaine a barátnőjével jött, jöttek, jöttünk össze. Az utolsó találkozás nagyon szomorú emlék, Miklóst mintha odaültették volna a könyvesbolt (Libri?) emeleti helyiségében a dedikálóasztal mellé, már nem ismerte meg az embereket. Hol volt már az a Mészöly, akinek a szenzációs „párbeszédkísérletét" (a pozsonyi Szigeti Lacival folytatott beszélgetését) 1999-ben olvashattam?

De még mindig a Széher úton vagyunk. Most éppen egyedül uralom a 112-es kórtermet, újabb jó beszélgetésekre nyílik idő és alkalom. Szobatárs András után a Nemesvita és Budapest között ingázó András (Sándor), a panaszaimra rákérdező, ám inkább az irodalom ügyeiről mesélni és (engem) hallgatni tudó barát tölti meg tartalommal a délutáni órákat, amíg a látogatási tilalmat be nem vezetik az influenzajárvány miatt. Más ez a mi „értekezésünk" a kortársakról, mint a Réz Pali utókornak szánt emlékezése, középpontban önmagával, bár kétségtelenül érdekes, bennfentes információk tömegével. (A Bokáig pezsgőben Mészöly-képe több mint hiányos, egyszer fordul elő a neve, akkor is a Holmi-szerkesztő negatív ítéletével.) Andrástól megkapom az általa szerkesztett kis Amerika-könyvet kórházi olvasmányul; a szerzővel, Szabó Zoltánnal londoni lakásában találkoztam, nagyon rég, először és utoljára. András ellát keserű csokoládéval is. A nem kevésbé figyelmes Csapody Miklós - a jeles Ilia-tanítvánnyal több évtizedes a barátságunk, Miskának köszönhetően - most nem könyvvel lep meg (sajátjával), hanem felesége, Kati finom húslevesével, akaratlan versenyben a Juli főztjével. István és Laci sem jön természetesen üres kézzel, a kórházi koszt pótlása (helyettesítése) mellett ők főképp a sajtóellátottságomról gondoskodnak. (Itt nincs „cenzúrázás". A Városmajorban a professzor úr a fejét csóválta, amikor egy 168 órát látott meg az ágyamon.) Egyszer az unokák közül a legnagyobbik, Bálint és a legkisebb, Dávid látogat meg, apjukkal jönnek, és minthogy tart még a karantén, telefonhí23