Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Fried István: Ady Endre és a szomszédos irodalmak
lalása nem az érzelmeket mozgósító nosztalgia vagy illúzió, hanem a képzelet által fölrajzolódó, vágykivetüléssel teli remény és reménytelenség, ottlét és el nem érhetés poetizálásának lehetőségét teremti meg. Olyan strófákba rejtve lelünk rá erre az ambivalenciára, mint: „Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem, / Imádom a fényt, lángot, meleget, / Keresek egy csodát, egy titkot, / Egy álmot. S nem tudom, mit keresek" (A daloló Párizs). A Gare de l'Esten nemcsak a „szép ámulások szent városá"-tól búcsúzó költő verse, hanem azé is, aki felizzó szavaival árulkodik arról, hogy mindabban, ami elénk vetül, mennyi az önáltatás, mely hit és kijózanító tapasztalat közé helyezi a verset: „Tőlem hallja a zsoltárokat / E koldus, zűrös, bús világ/ S az életbe belehazudunk / Egy kis harmóniát". Aligha tagadható, hogy az „elátkozott költő" póza sem idegen Adytól, s ez a társadalmon kívülálló „bohém" attitűd akár vonzó is lehetett a kortársak számára, mint ahogy egy össztársadalmi viktoriánizmussal szembeszegülve á szerelmi költészet (ön)felszabadító aktusai sem maradtak hatás nélkül (a Héja- nász az avaron szlovák sikere, Enver Colakovic helyenként bravúros átültetése igazolja).44 Ugyanakkor Krleza olykor félreérthető fogalmazásában tárja föl az Ady-líra keveset vizsgált, és ezért szinte teljesen figyelmen kívül hagyott vonását, amikor az asszony miatti hisztérikus sírást emlegeti, másutt mint „dekadentni nervcik"-ről ír, vagy Ady neuraszté- niás líráját hozza szóba, A Halál rokonának és a Sírni, sírni, sírninek (természetesen nem egyedül ő) különleges jelentőséget tulajdonítva 45 S ha az Ady-esszében csupán a másutt két tanulmányban felidézett Karl Kraus felhevült személyiségére, valamint másutt anti- militarista, leleplező bátorságára, a rilkei balladával rokonítható Egyedül a tengerrel című chansonra tér ki, annyi talán levonható, hogy Krleza Ady lírájának számottévő hányadát (a leginkább a szerelmes verseket az első kötetekből) a bécsi századforduló „Nervenkunst"- jának közelébe pozicionálja. Ezzel azt is mondom, hogy sem a neuraszténiás, sem a hisztérikus jelző nem hordoz pejoratív minőséget, inkább a Freud-hisztériatanulmányból kiolvasott magatartásformák, az osztrák képzőművészetben és Strauss-operában (Elektra) megjelenő asszonyszemélyiségek, a nagyvárosi létezés keltette idegi reakciók világával írja egybe az Ady-lírát Krleza, aki nemcsak Elofmannsthalről és Rilkéről közölt több tanulmányt, méltatta több írásában Kraus társadalom- és államkritikai teljesítményét, hanem egy esztendővel az Ady-esszé publikálását követőleg az újabb német líra nyugtalanságairól tette közzé, sok fordítással illusztrálva, esszéjét, amely Theodor Daublertől az expresz- szionistákig ível, sőt azokon túl, belevonva a képzőművészeti avantgárdot, tekinti át - meglehetős távolságtartással - az újabb lírai fejleményeket.46 Mind a Rilke-, mind az Ady- esszé személyessége, közvetlenebb érdekeltsége pontosan jelzi, miként szembesíti a költői magatartás számára szükségesnek, megterheltnek, tovább közvetíthetőnek és szenvedély- lyel elutasítandónak felfogását a merőben világirodalmi érdeklődéstől, amelynek áramában kevésbé érzi érintettnek magát. Annál is kevésbé, mivel expresszionista korszakán túllépett, viszont a Proust-esszével is tanúsítja47, hogy akár a dekorativitás, az ornamentika, akár az időiségnek a lírai és epikai emlékezetbe foglalódása az 1930-as esztendőkben is (sőt, még tovább) foglalkoztatja, igaz, elsősorban a regényben érvényesíthető mnemotech- nika lehetőségei iránt érdeklődik. Esszéi általában eléggé csapongóak; a Rilke-esszé egy lábjegyzetében fontosnak hiszi kijelenteni, hogy lírájára Ady egyáltalában nem hatott, csak 44 Zlatna knjiga madarske poezije, sastavio i preveo Enver Colakovic. Matica hrvatska, Zagreb, 1978, 214-215. Az antológia 28 Ady-verset közöl, túlnyomórészt a korai kötetekből. 45 A többször hivatkozott Ady-esszében beteg idegzetű dekadensnek minősíti a költőt, aki hisztérikusan sírva neuraszténiás lírát ír. 46 U nemirima danasnje njemacke lirika. Krleza: i. m., 123-150. 47 O Marcelu Proustu, uo, 53-92. 90
