Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

élhessen egyszer, ahhoz ki kell mondanom: önző zsarnok volt, kíméletlen csőlakó a saját életében, aki semmilyen formában nem kívánt semmiféle felelősséget vállalni a világgal és érzelmi életének szereplőivel szemben. Hogy egyszer holtában jó lehessen hozzám, talán ezt akartam? Én mindenesetre igaz voltam hozzá, és gyerekkorom óta először a költészetben találtam meg az egyedül szabatos szavakat. Az őt jellemző szavakat. Nem lehet túlélni feledés nélkül, ez bizonyos. De csak azt tudjuk elfeledni, amit egyszer tudtunk. Elfeledni is csak azt az Istent tudjuk, akiben valaha hittünk. De apámmal kapcsolatban nemcsak a megkönnyebbülés és tisztázás tudata erősödött bennem, hanem az a feszélyező benyomás is, hogy úgy kell őt magamban „megbüntetnem", hogy nem is ismerem őt. Mert nem ismertem. Nem tanultuk meg egymást, csupán szórványosan érintkeztünk. Dereng most, Győré Balázs későbbi apakönyve (Halottak apja) is azért nyűgözött le, mert ott is a halálon túl kellett megteremteni azt a figurát, akiről „ítéletet mondunk". És hogyan lehet felmérni legközelebbi felmenőnket, aki egy szfinx közönyével nézi kiskamaszos vergődésünket, és kisujját sem mozdítja érted a kavargó pubertáskori évek idején, a szárnyalási kísérletek csapdosó őrülete közt. A Boldog ólom versei után úgy éreztem, kikászálódtam életem legnagyobb viharából, és még élek. Alvás került a szülői harc és munka után, kikötő a pokoli hányódás után, nyugalom szállt meg a megvívott háború után, és vigasztalt az a tudat, hogy most már elintézett élet után még meg is semmisülhetek. Szinte tényeknek véltem a történteket, tényékké mesterkedtem költőileg, pedig az életben sem horgony, sem nehezék, sem határsorompó, semmilyen szellemi edzés nemigen segít, hogy ténynek őrizzük meg a tényeket. Ma is úgy gondolom, nem folytatódhatott volna az életem anélkül, hogy megszereztem volna ezt a semmiből-földből kikapart elégtételt. Annyira kitisztultam, emlékszem, szinte nyomasztott, hogy létezik élőlény földön-égen, aki nem olyan boldog, mint én. Igen, mérhetetlen boldogság, ha az ember helyet talál a szívében azoknak az embereknek, akiktől ered. Mert ettől a pillanattól nem mi keressük a szülőket, hanem ők keresnek minket mindörökké.- Esterházy Pétert elbúcsúztató, Sirató című szonettciklusodat nagy gyászverseink sorában látom. Könnyebb lett megírása által az ég - számodra?- A föld mindenesetre üresebb lett, Esterházy Péter pedig holtában is fajsúlyosabb. Én halála intelmeként azóta is próbálom átrendezni a jó oldalra azokat a tartalmakat, amelyek emberi alakjában és művészi hagyatékában a hagyomány felé mutatnak. Tény, hogy Esterházy egész sereglések motorja volt az elmúlt évtizedekben, és még azoknak is képes volt nyújtani valamit, akik lelkesedésüket zömmel a kritika maszkjában tudták megfogalmazni. Lénye évtizedekig a derű emblémája volt, élőszóban történt nyilvános szereplései többnyire szellemes aperszükre indították még a fanyalgókat is, és mentális ébersége, azonnal fel-felcsillanó édes-fanyar iróniája és furfangos szemröpteté- sei általános rokonszenvet keltettek. Jelenlétét egyfajta francia öntörvényűség színezte, és ez azt jelenti: a tünemények közlendőit mintha tüstént lefordította volna saját nyelvére, és azok az ő nyelvén mindjárt más - csillámló - jelentősé236