Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Ćurković-Major Franciska: Thalatta! Thalatta! (A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban)
tettsége által idézi elénk. A képiség mellett kiemelkedő szerepet kap az akuszikai elem, a tenger zúgása. Szentkuthy is az erotikus hatás fontosságát hangsúlyozza, amikor a tenger élményéhez a következő fogalmakat társítja: „homokpart, nap, tenger, fürdőruhás nők: erotika!"26 A fenti példákból láthattuk, hogy bizonyos motívumok a kezdetektől szinte napjainkig végigvonulnak a tenger megpillantásakor érzett rácsodálkozások leírásában. Amikor Fejtő öröméről és áhítatáról úgy beszél, „mintha valami isteni kegyelemben részesültem volna”, akkor rádöbbenünk arra, hogy Thurzó György is hasonlóan írta le érzéseit, miután meglátta a tengert. A második világháborút követő időkben a magyarok évtizedekig nem utazhattak az Adriai-tenger keleti partjára, ezért ez a partvidék nem szolgálhatott a magyar írók műveinek témájául, és nem ihlette őket a táj leírására sem. A vajdasági magyar írók ezzel merőben ellenkező helyzetben voltak. Egyik legjelentősebb képviselőjük, Tolnai Ottó mondja a vajdasági magyar író és a tenger kapcsolatáról: „New Yorkban hangzott el először az a nevezetes, felénk inkább hírhedtnek nyilvánított tézisem a tengert illetően (...), hogy abban különbözik a jugoszláviai magyar költő a magyarországi magyar költőtől, hogy van tengere, nekünk, nekem van tengerem.”27 Ez a meghatározás egyrészt azt hangsúlyozza, hogy a vajdasági írók munkássága a magyar irodalom szerves része, másrészt hangsúlyozza azt a szoros kapcsot is, amely az Adriához fűzi őket. Műveikben a tenger meglátásának élménye nem úgy inspirativ, mint azelőtt volt. Nemcsak kivételes, mondhatnánk ünnepélyes alkalomként, magasztos élmények leírása által jelenik meg, hanem olyan táj, amellyel szinte naponta kerülnek kapcsolatba, és helyszín is, ahol a mindennapok eseményei játszódnak le. Az Adriáról úgy írnak, mint ahol otthon érzik magukat, az ottani emberekről pedig, mintha szomszédaik, ismerőseik lennének. Láthatjuk tehát, hogy a huszadik század második felétől a tenger megpillantása már nem jelent olyan rendkívüli élményt, mint amilyent jelentett a magyar írók számára néhány évtizeddel vagy évszázaddal ezelőtt. Visszatérve az utazó emberek közötti hierarchiához, amelyet Mike Crang állított fel, a magyar írókra vonatkoztatva megállapíthatjuk, hogy a magyar fölfedező útleírók felrajzolták a térképre azokat az utakat, amelyeken a későbbi nemzedékek fognak utazni, néha-néha pedig, amikor megragadta őket a táj szépsége, nem titkolták el érzéseiket, hanem megörökítették az utókornak. Az útleíró és szépíró utazók talán igyekeztek a kitaposott utakat kerülni, bár azokat követve is találkoztak „különféle jelenségekkel", amelyekről följegyezték benyomásaikat és élményeiket. Ily módon gyönyörűszép, nemritkán antológiái szépségű tájleírásokat hagytak hátra jövendő olvasóiknak. Crang az utazók harmadik csoportjába azokat a turistákat sorolta, akik „az útikönyvben egymás után pipálják ki azokat 26 Uo. 27 Tolnai Ottó: Költő disznózsírból, 190. Letöltve: 2017. 3. 9. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/display Xhtml?docId=0000000819&secId=0000076592&mainContent =true&mode=html, 190. Erről többet Toldi Éva: „Reprezentacija Jadrana u vojvodanskoj madarskoj knjizevnosti: Od stranosti do prisvajanja." Knjizevna smotra 48, br. 182 (4), (2016) 117-124. 216
