Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Ćurković-Major Franciska: Thalatta! Thalatta! (A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban)
mint pilleszárnyak, tikkadt lepkék, melyek leröppennek a víztükörre, s isznak belőle''15 olyanok, mint egy megelevenedett képeskönyv képei. Mindez és a valóság egybemosódik, Esti most már szinte természetesnek veszi a tenger jelenlétét. Ekkor tör ki belőle a ditirambus, amelyet pár órája fogalmazott meg. A közvetlen vasútvonal kiépítésével rövidebbé, kényelmesebbé és olcsóbbá vált az utazás Fiúméba. A huszadik század elejétől kezdve mind többen és többen utaztak a tengerhez, az eddigi, főrészt nemesi utazókat követték a polgári családok tagjai is, akik a gimnázium befejezése és az érettségi vizsga után útra keltek Fiume majd Velence felé. Ez az utazás a frissen érettségizett számára részben jutalom volt, részben alkalom, hogy újabb tapasztalatokat szerezzen. „(...) azt mondhatnánk, hogy ennek az utazásnak a célja az egyén metamorfózisa - önmagának és másoknak a megismerése a különféle kultúrákkal történő szembesülés által (...). Ez a folyamat a klasszikus »felnőtté avatási szertartás« folyamata, vagyis társadalmi »szertartás«, amelyet az egyén egy meghatározott életkorában végeznek el a társadalomban elfoglalt helyének megváltoztatása céljából. (...) az említett szertartásokat nem egyszerűen 'otthon' végzik el, hanem a mindennapok rutinjától eltérő időben, és itt hangsúlyozhatjuk a gyakran kiemelt időt és teret, mint az átalakulás meghatározott idejét és helyét"16. A fiatalok az érettségi vizsgával maguk mögött hagytak egy életkort, az élet mint idő előttük állt, és az Adriai-tengerhez érkezve a pillanat, amikor „kiszabadulva abból a börtönből, melybe születésétől fogva bezárták"17 megfelelő helyet is kapott, amely az otthon, az iskola, sőt a haza korlátozott teréből való szabadulást a határ nélküli térbe, a végtelenségbe lépés lehetőségét jelképezte. Kosztolányi hőse épp ezt a gondolatot fejezi ki, amikor azt mondja, hogy az „anyaméh bíbor barlangjából" indult „egy bizonytalan utazásra, melynek sem rendeltetése, sem utolsó állomása nincs feltüntetve az útlevélben."18 A magyar irodalomtörténészek az utóbbi néhány évtizedben gyakran vizsgálják az Esti Kornélt, mindenekelőtt a Harmadik fejezetet, egyesek közülük épp ezt a részletét. Kiss Gy. Csaba szerint: „A magyar irodalom Fiume-szövegének jellegzetes toposza a megérkezésnek ahhoz a pillanatához kapcsolódik, amikor az utazó a vonat ablakából megpillantja a tengert. A fölismerésnek, az első találkozásnak a pillanata ez. Akár valamiféle beavatásnak is nevezhetjük, a véges és végtelen határvonalára való megérkezésről, az őselemmel való találkozásról van szó. Már-már egzisztenciális élménynek érzik a szereplők."19 Virág Zoltán vizsgálva, Esti Kornél találkozását a tengerrel, azt állítja, hogy a „frissen maturált Esti Kornél" sóvárgását követő találkozása a tengerrel, majd alámerülése és Editke csókjának rituális lemosása által megtörténik szexuális beavatása, mi több, amikor „eggyé forr és 15 Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981), 59-60. 16 Crang, „Putovanje/Turizam," 67. 17 Kosztolányi: Esti Kornél, 65. 18 Kosztolányi: Esti Kornél, 66. 19 Kiss Gy. Csaba: „Egy fejezet a magyar irodalom Fiume-kultuszából". In: Fiume és a magyar kultúra: Művelődéstörténeti tanulmányok. (Budapest ELTE Művelődéstörténeti Tanszék - Kortárs Kiadó, 2004), 136. 213
