Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai
alkotókat erősebb impulzusok érték. Délszláv alkotótársaik fordításai révén gyorsan és folyamatosan szívhatták magukba nyugati filozófusok gondolatait, ismerhettek meg idegen nyelven született műveket, fedezhettek fel poétikai eljárásokat. A fiatal délszláv művészeti műhelyekkel tartott lazább-szorosabb kapcsolataik során magukévá tették a neoavantgárd és a konceptuális művészet eredményeit, ami kétségkívül hozzájárult a jeans-narratíva gyors gyökérveréséhez, valamint az is, hogy a vajdasági magyar írók ezáltal találtak adekvát formát, nyelvet, hangütést saját peremlétük megfogalmazásának artikulálására, végső soron megértésére. „A farmernadrágos elbeszélő megszólalása első pillanatától sugallja a világba vetettségnek azt az állapotát, amely az ellentétezésnek nem a hagyományos-konfliktusos, hanem kitérésre épülő változatát jelenti: kilépést-kimenekülést a szigetiét, buroklét felé" - írja Csányi erről a regénymodellről, amely poétikai törést hozott magával a beat-kultúrából, a modern és a posztmodern közötti időszakban, szakított a valóságviszonyok mimetikus ábrázolásával, erősen figyelt a nyelvre mint médiumra, nyomatékosan jelezte nyelvimmanens mivoltát, s fölhagyott a szimulatív, metonimikus jelhasználattal, nyitott a zeneiség és a vizualitás szövegbe vonzása, beleszövése irányába, illetve egyéb, heterogén elemek műbe építése felé. Ezek a narráción kívüli metaelemek könnyedén integrálódnak a műbe, ugyanis a jeans-próza poétikája zaklatott ritmust diktál, szentesíti a montázst és a fragmentumot. Annak ellenére, hogy ez a prózatípus a konceptualizmus önértelmező diskurzusa mentén helyezhető el, az elbeszélő szólama mégsem intellektuális, hanem spontán, hőse pedig álmodozó, és olykor patetikus, ezért is menekül az intézményes világból az emberi szabadság megtestesüléseként értelmezett robinsoni „szigetre", legyen az ténylegesen csupán egy nyaralás, vagy akár egy buli. Megtöbbszöröződött idegenség Az idegenség címkéje roppant ragadós, származásra, nemi identitásra, társadalmi pozícióra, egészségi állapotra, anyagi helyzetre, életkorra, beilleszkedési alkalmasságra és alkalmatlanságra egyaránt rátapad a megkülönböztetés hátterében fortyogó rasszizmus, szexizmus és xenofóbia katyvasza által. Valami módon mindenkire rásüthető az idegenség, ami nyomán egyik oldalra sorolják magukat a dominánsok, a másikra az alávetetteket, de nyugodtan írhatom: megvetetteket. Sara Ahmed, a női tanulmányok tudósa az előbbieket az „otthon lévő test", az utóbbiakat az „oda nem illő test” elnevezéssel illeti. Tréfásan mondhatnám, hogy ő már csak tudhatja, hiszen apja pakisztáni, anyja angol, és a család Ausztráliába költözött, de az így szerzett tapasztalata nem tréfadolog. Ahmed szerint egyik állapot, a kirekesztőé és a kirekesztetté se egyértelmű és örökre adott, tehát átjárható a köztük lévő határ, előfordul, hogy az oda nem illő test már azelőtt belép az otthon lévő test biztonságosnak hitt zónájába, hogy az fölismerte volna ezt a határsértést, és ennek a lehetőségnek a fölismerése rettegéssel tölti el. Ezen a nyomvonalon haladva elemzi Bakos Petra Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek fői, és Kati Hiekkapelto Kolibri című regényét. Az előbbi hőse Kocsis Ildikó, az utóbbié Fekete Anna. Mindketten vajdasági 189
