Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)
meséltek, vagy a gondjaikat beszélték meg, általában nagyon komoly arccal. Minderre hosszú évek után szinte egy csapásra igen tisztán kezdtem visszaemlékezni. Kezdő író koromban behatóan tanulmányoztam a görög mitológiát és a római történelmet, így véltem megtalálni a hozzám méltó témákat. Sok mindent tudtam a görög istenekről, valamint a római császárokról, akik elég ritkán haltak meg természetes halállal. Mármint a császárok. És akkor hirtelen az kezdett érdekelni, hogyan fog majd meghalni Bálizs Ignác, akit a gyerekek Opanának neveztek, és aki itt lakott ebben a kis szenttamási utcában.6 Azt, hogy hogyan élt, nagyjából tudtam. A háború előtt általában szolgált valahol, háború után is a legnehezebb fizikai munkákat végezte csöndes jókedéllyel, miközben igencsak tönkrement a szíve. Élete utolsó éveiben már alig mert ágyba feküdni, mert fulladt, ülve vagy állva aludt, ráborulva valamire. Aztán megtudtam azt is, hogyan halt meg. Egy éjszaka mégiscsak az ágyában aludt el... Ezt általában természetes halálnak nevezik, bár én nem nevezném egészen természetesnek... Második könyvemnek, a Testvérem, joábnak a főhősét mindenesetre már ebből az utcából indítottam. Harmadik könyvem, az Ezen az oldalon pedig egészében erről az utcáról szól. Persze az utcát meghosszabbítottam valamelyest, új lakókat is hoztam ide, olyan embereket, akikről úgy éreztem, hogy itt a helyük. Szépen megfértek a könyvben. Az utca aztán ismét megrövidült, ilyen lett, amilyen, sokkal gazdagabb és számonkérőbb, mint hinnénk, nem elégszik meg egy vékonyka könyvvel.7 Két zsidó temető volt a közelünkben. Az egyik a házunk előtt, a másik a kertünk mögött, ennek a rétnek a közepén. Ez a temető olyan volt, mint egy kis földvár. Másfél méternyire emelkedett ki a fűből, falain ecetfák és juharfák nőttek. A sírok előtt állt a temetőcsősz háza, elég szánalmas viskó. Amikor a front ideért, és a két katonaság éppen a fejünk felett lövöldözött egymásra, teljesen logikátlanul, és számomra még ma is érthetetlenül, a környékről valamennyien ebben a kis magányos temetőben, pontosabban a temetőcsősz házában húzódtunk meg. Rengetegen bezsúfolódtunk oda, az emberek összebújva hallgatták a fegyverropogást, és nagyon vigyáztak egymásra. Akkor láttam először, hogy ha igazán baj van, az emberek nagyon rendesen is tudnak viselkedni, nemcsak összebújnak, hanem össze is tartanak. És tényleg vigyáznak egymásra. Csak egy kamasz kölyök szökött ki a rétre, pusztán vagánykodásból, őt eltalálta egy lövedék. De a többiek, akik a temetőcsősz vityillójában maradtak, túlélték az ütközetet. Később derűsebb élmények kapcsolódnak a földvárszerű zsidó temetőhöz, itt, a juharfák alatt lapítottam, amikor kilószámra olvastam a ponyvaregényeket. Máshoz ugyanis nem jutottam hozzá. Ma ötven-hatvan magyar könyv jelenik meg Vajdaságban, abban az időben legfeljebb három-négy. A magyarországi kiadványokhoz is rendszeresen hozzájutunk már, de akkor még nem jött át egy 6 Kép: Utca. 7 Kép: Szülői ház belülről. Szöveg özv. Gion Mátyásné, az író édesanyja. Tartalom: Az utca felépítése, első lakók. Saját házuk története. Néhány esemény a korai gyermekkorról. [Új] kép: Nagy, füves rét a kertek folytatásában. Szöveg: Gion Nándor /részlet/. 165
