Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

is torzulhat, torzó létezést eredményezhet; a halál pedig az élet lehetőségeitől függően a kiteljesedett élet lezárulása vagy a lehetőségeit vesztett ember keserves elbukása. Számunkra is felállítja a számára jelentkezett választási lehetőséget: ragaszkodunk-e saját magunk kiteljesítésének közösségi útjához, felvéve a harcot a szubjektív és objektív buktatókkal, vagy töredékké válásunk folyamata mellett asszisztálunk.

Vagy mégsem? Akkor még nem gondoltam, hogy a fiatalkort lezáró állapotrajz egyben az irodalomtörténeti meghatározás lezárulását is jelentheti Ratkó József esetében. Mert amikor ezt a szöveget kialakítottam, 1980-at írtunk, és mindaz, ami költészetéből megmaradt, eddigre el is készült. Ennyivel kellett sáfárkodni?

Míg pályakezdőként üdvözöltük őket, egyértelműen emelhettük ki eredményeiket a velük indultak mezőnyéből, így válhattak fokozatosan a „fiatal költészet nagy öregjeivé". Ugyanakkor nem egy művük okán - azt hiszem, nem elhamarkodottan - a maradandóságot is emlegethetjük ma már. Most, hogy költészetükben is a felnőttkorba léptek, megváltozik körülöttük a viszonyítási rendszer. Hiszen most már nem a közös startcsoportból való kiválást figyeljük, hanem az élő, teljes költészetben való helyt találásukat. Az elemző-méltató bemutatás talán ezért is lesz higgadtabb, az eredményeket már a legjobb jelen eredményekhez mérő. Időnként felmerül bennünk a kétely: nemcsak a korábbi, generációjukon belüli összehasonlító látásmód miatt tartottuk-e oly határozottan kiemelkedőnek az általuk felmutatott értékeket? És bennük magukban is megfogalmazódik nemegyszer a bizonytalanság: talán ez az a pillanat, amikor a társakká lett példák jelenléte nem vigasztal és nem buzdít, de ijeszt is. Hiszen elérkezik - esetükben épp most - az a pillanat, amikor már nem a generációs kereten belül méretnek az alkotók, de az elért eredmények egymásmellettiségében alakul az értékrend.

Nem várt folytatás zárja sajnos a Ratkó-portrét. Az Új írásban fogalmazott nekrológom (1989.11. szám) már mindazt a szituációt vázolja fel, amellyel a Heteket kiválogattuk, és az utólagos esszévé formálásom keletkezéstörténetét, Költészetté vált sors (Ratkó József 1936-1989) címmel:

Már nem lehetett politikus költő. Amolyan „közéleti" pedig - amilyet a kormányzat kompromisszuma engedélyezett, sőt elvárt volna - ő nem akart lenni. Jó tíz éve, az egyik tokaji írótábor éjszakába nyúló borozgatása közben, a pince előtti udvaron öntudatos tragikussággal, engem akkor meghökkentve, mondta: én már csak adalék leszek, töredék maradok. Nagyon rossz évtizedben érett költővé, nagy lehetőségként, nagy igénnyel. Ha költészete torzó marad is, versei jó része maradandó. A korszak legjobb versei között tartom számon őket.

Mögötte - mértéknek, példának - ott sötétlett a József Attila-i sors. O ennek árnyát megélte, diadalát fel nem érhette. Benne és általa adódott az ellenpróba lehetősége: mi lenne József Attilával a hatvanas években. Ratkó életében is: a proletársors nem program, nem szerep, nem külső vállalás, hanem maga a léte158