Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

Ahonnan indult volna, nem volt se bivalyhús, se kenyér. Kés is csak egyetlenegy. Adott érte egy krajcárt. Felült a madárra, s repültek. Félútról a madár visszaereszkedett, hátán egy félkarral meg a késsel.

Hiszen ez a töredékké válás az, amit a jelen valóságaként sirat.

O, édes megöletteim, törvénytelen halottaim, utánuk rínak szavaim; kiket kardélre kiszemeltek, gyerekként a földbe tereltek, könnyeim utánuk erednek.

Kezük elesett.

Elmúlik hét idő, s a dolog, elvégezetlen, utánuk mennyi marad?

Tíz évnyi? Ezer évnyi?

Ebben a pillanatban sikerül egyeztetnie a kor keservét, népünk problémáit és személyes életérzését, a töredékké válástól való félelmét:

Virrasztóm halottaimat.

Virrasztóm magamat, magunkat.

A reménykedő munkát.

Itt, ebben a versben (Törvénytelen halottaim) a vállalt magatartásképlet már több, mint az egyes ember személyes helytállásának kijelölése. Ezzel virrasztja egyúttal mindnyájunk számára „a reménykedő munkát".

Hogy mondjak nektek én reményt, hites szót, halálról hatalmat?

Nagy ősz van. Égetik a gazt, elhullott fát, elhalt virágot.

Bottal őrzi a tüzet egy paraszt.

Vigyázza bottal a lángot.

Ez már nem a halottakkal eljátszatott rend, és nem is csak a töredék fájdalma vagy védelme. Ez már a feloldás képének elővarázsolása: a valódi rend és alkotójának bemutatása; egyúttal pedig az egészséges, dolgát végző ember portréja is. [És most belehallom Verdi Strettájának élethalálreményét, tettre készülését, és mégis tragikumát a valahai olasz szakos egyetemista versébe, azt sem feledve, hogy az ária évtizedekig szinte mindennapos műsor volt akkoriban, operában, rádióban, vidéki előadásokban is, olaszul is, magyarul is.]

156