Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

csak figyelmeztető, a látható szegénységgel jellemzi a jellegbelit, a fényeskedő látszatok mögötti lényegbelit. Figyelmeztet, hogy a mértéket ne a látszatokhoz, de a lényeghez szabjuk. És a jövő? Ez az annyiszor elkoptatott szó nála életre kel, a közösség valódi komponense lesz: mert félti, mert megvalósulásának lépcsőfokait reálisan, a valóság szűkmarkúságával méri elénk: „nőttünk ha egy arasznyit, s azt sem jószántunkból”.

Kevés kötetet tudnék említeni, melyben többször fordulna elő a halál szó, és kevés embert tudnék megnevezni, aki ily természetesen venné tudomásul létezésünk e határhelyzetét, mint Ratkó teszi utóbbi köteteiben (Egy kenyéren, 1970, majd Törvénytelen halottam, 1975). Mert az egyes emberek, bár egyedül vannak a meghalásban, mégis közösséget alkotnak. Méghozzá természetesen alkotnak közösséget, az egyes érkező helyére talál, életével halálát - a történelembe épülését - kiérdemelve ebben az együttesben. A halál utáni életükről, utóéletükről elgondolt költői látomás: a szépen élés ideális képlete, amely ellenpontjává nemesedik meg nem valósulhatott, félresikerült valódi életüknek - a kötetek legszebb, legpoétikusabb pillanatait teremti meg e képekben. Megtalálta tehát segítségükkel a biológiai nyugalmat, a természet részeként, a természetnek adva majdan termékenyítőül testi önmagát; de megtalálta az emberi nyugalmat is: „földjükbe" hull a teste. Egy közösség nemcsak jelenében él - ha igényt tart a jövőre, vállalnia kell a múltját is. Ez a múlt állandó jelen, a halottak is a közösség alkotó tagjai.

És ahogy ez az emberi faj egészére, éppúgy érvényes annak minden népegye- dére is. Az emberi folytonosság élteti az egyedet, és szüli újjá és újjá környezetét. A születés, ez a Ratkó-költészet mítosza, ebben az aktusban bizonyítja létét az egyes és a nép, a történelem és a jövő, bizonyítják az élők és a holtak is. Ellentétét a természetből idézi: az ősz hozza a pusztulást, a tél a kegyetlenséget. De ezek a természet ciklusát követőn mind átmeneti állapotot jelentenek: velük szemben a születés, a megújulás tűzetik ki „örökös ékül", ez az az „új évszak", mely kellene, melyet a természet és társadalom váltakozó évszakaiból eszményként következtet ki a költő.

Míg azonban korábban - átélve a természet harmóniáját - a halál csak a természet rendjének érvényesülését jelentette számára, az élet törvényének kiegészítését, a halottak is részesei voltak mai életünknek, a haza is múltjával, halottaival együtt alakult egésszé, a mai ember természetes közösségévé, ugyanakkor ennek kihívására megszületik ennek ellenpontja, a szintén korábbi Ratkó-motívum új arca jelentkezéseként: a félelem új megjelenési formája: a törvénytelen halottak világa. A törvénytelen halottak: akik nem a természet rendje szerint távoztak az életből, de a társadalom kegyetlensége vagy felelőtlensége juttatta őket erre a sorsra - halálba kényszerítettek, vagy megszületni sem engedettek. Ebben a megjelenési formában fogalmazza, jeleníti meg Ratkó mindazt a társadalmi súlyú, általunk, tőlünk függően is növekedhető veszélyeztetettséget, amelyet közösen, együtt kell - reménye szerint - kivédenünk.

E kétféle, ellentétes világ keresztezési pontján áll a költő, együtt él félelem nélkül halottaival („mégiscsak ők tartják a főidet, drága halottaink"), és félelemmel tart seregszemlét a halálba kényszerítetteket megidézve.

153