Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kirilla Teréz: „Pilinszky elvtárs, hőmérőzés!” (Interjú Pályi Andrással Pilinszky Jánoshoz kötődő emlékeiről)
a tényéktől nem látjuk a valóságot. Amit a köznyelv hétköznapi valóságnak nevez, az volt neki a tények világa, a valóság ennél több, egyfajta esszencia, végső igazság, metafizikai perspektíva, ahogyan az Atya - így szerette mondani - látja a világot. Következésképp, minél jobban lecsupaszítom a tényeket, annál inkább hagyom, hogy a valóság önmagát írja abban, amit alkotok. Ha kellő alázat van az alkotóban a valóság iránt, akkor is új meg új meztelenségi fokra hág, ha történetesen nem is istenhívő. Ilyesmit értett ő a művészet par excellence vallásos voltán. Ezt most a saját szavaimmal mondom, és nyilván pontatlan vagyok. De így is világos, mi izgatta őt a színház szakralitásában. Hogy itt és most, a szemünk láttára megjelenhet a valóság. A Wilson-színház, mely csupa paradoxon, lélegzetelállítóan szép és operább az operánál, mégis álomszerű, lassú, unalmas, csendes, drámaiatlan, neki a valóság iránti alázat magasiskoláját jelentette, ami Bachhal és Homérosszal rokonította A süket pillantását. Ehhez képest Grotowski „leszűkített" és „fókuszképtelen" lett számára.- Beszéljen egy kicsit a közös munkahelyükről, az Új Ember szerkesztőségéről! Milyen szerepet töltött ott be Pilinszky?- Az Új Ember szerkesztősége abban az időben elég furcsa hely volt, akár egy akvárium, amelyben látszólag nagyon jól elvannak a katolikus újságírók, csak éppen a környező világhoz jóformán semmi közük. A munkatársak zöme még a háború előtt kezdte pályáját, és a negyvenes évek második felében kerültek a laphoz. A pártállami érában a felekezeti lapok persze csupán mutatóban léteztek, hogy demonstrálják a vallásszabadságot, amelynek tudjuk, nem sok köze volt a szabadsághoz. Vegyük csak azt, hogy az egész újság mindössze négy oldalból állt, komolyabb cikket legfeljebb a karácsonyi dupla számba lehetett írni. Afféle katolikus gettóként leledztünk, ráadásul a kollégák közti emberi kapcsolatok is lefojtottak, gyanakvóak, sandák voltak. Szőnyei Tamás, aki Titkos írás című monstre munkájában feltérképezte a pártállami idők irodalmi életének besúgói hálózatát, egy terjedelmesebb passzust szentelt a hatvanas évek Új Emberének; mit mondjak, nem lepődtem meg, amikor ebből megtudtam, hogy úgyszólván minden második kollégám jelentett. Nem állítom, hogy ezt én már akkor is tudtam, mert nem tudtam, de feltűnt, hogy egyesek nagyon szeretnének a bizalmamba férkőzni, és ez zavart, egyre tartózkodóbb lettem tőle, bár így is eljárt a szám, tapasztalatlan voltam és felelőtlen. Pilinszky tudtommal úgy került oda '57-ben, hogy a megfelelő helyről leszóltak. Előbb külső korrektor volt a Szépirodalminál, majd szerkesztő lett a Magvetőnél, ott viszont az volt a gond vele, hogy minden verseskötetet kiadásra ajánlott, amit csak a kezébe adtak. így aztán azon a bizonyos felsőbb helyen kitalálták, hogy ha már van egy katolikus lap, oda kellene őt betenni. Amikor én '66-ban odakerültem, Pilinszky amolyan előkelő idegennek számított a szerkesztőségben, nem kellett neki mindennap bejárnia, csak szombat délelőttönként, amikor ő volt az ügyeletes szerkesztő, plusz a heti értekezletre. Később jöttek a hosszabb utazásai, a Jutta- szerelem, a párizsi tartózkodások, ilyenkor fizetés nélküli szabadságot kapott. Saád Béla volt a felelős szerkesztő, magyarán a cenzor, ez minden lapnál így ment, amit kissé eufemisztikusan úgy mondtak, hogy politikailag ő felelős a lapért. Saád megértőén kezelte Pilinszkyt, tudta, hogy nagy kincset kapott vele, ezt az embert nem 133
