Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

zednyi távolságból sem szerencsés közzétenni. Annál is kevésbé, mert a szalagról hallatszanak utolsó, hozzám intézett, csak nekem szóló bizalmas szavai.

A forgatási vidám eset pedig imigyen esett: „A Valamit visz a víz című Zilahy- könyvet forgattuk az Ipoly és a Duna találkozásánál. Estére az író meghívta a stábot a saját maga által főzött halászlévacsorára. Nagy izgalommal vártuk a munka végét. Várakozással ültük körül a nagy kondért, ami remek illatával felcsigázta étvágyunkat. Végre eljött a pillanat! Tányérunkon ott illatozott a csodás halleves. De már az első falatnál a leves ízétől keservesre fordult valamennyiünk arca. Zilahy gyorsan kapcsolt, bevallotta, hogy véletlenül a levesbe vágta a hal epéjét is, ami tudvalévőén a legkeserűbb íz a világon. Kárpótlásul másnap estére egy közeli halászcsárdába hívta garantáltan kitűnő hallevesre az egész társaságot. Látod, az a legjobb, ha mindenki megmarad a saját mesterségénél..."

Nem sejthettem, hogy ez volt nála a búcsúlátogatásom. Többé nem találkoztunk. Aztán 2004 adventjének második hetében ezüstnyomású értesítőt hozott a postás. A partecédula a gyászolók nevében hírül adta, hogy Makay Árpád filmoperatőr „jobb létre szenderült". A Farkasréti temetőben búcsúztatták, nem sokkal újév után.

A lapok és különböző hírcsatornák méltatlanul és érthetetlenül szűkszavúan számoltak be a mester haláláról. A véletlen - ostobán? kegyesen? - úgy hozta, hogy előre tervezett külföldi utam miatt nem tudtam elmenni a temetésére. Emlékét, miként a tehetetlen Alfieri ügyvéd Miller drámájában elkesergi tragikus sorsú halottjáról, azóta is „némi nyugtalansággal gyászolom".

A festő mozgóképei

Ajándékok

Az egyik legjelentősebb magyar filmoperatőr, Makay Árpád művészi pályafutásának nyomon követését azzal a kissé közhelyes megállapítással kezdtem, miszerint megtörténhet, hogy valaki már kisgyermekkorától megtalálhatja hivatását. A felismerés örömteli villámfényénél megvilágosodik számára, mivel szeretne foglalkozni felnőttkorában, s ehhez később is makacsul ragaszkodik. Sorsa ezzel megpecsételődött. Csodákkal ékes filmművészetünkben akad egy - föntebb leírtak szerint - kitüntetett személyiség, akire ez (nevezzük bátran elrendeltetés- nek) maradéktalanul érvényes. Aki egy mindent meghatározó karácsonyi napon, talán a múzsák küldöttjének segítségével felismerhette életcélját, ráadásul - különös formában - megkettőzve.

Hamza Dezső Ákosnak hívták a kiválasztottat.

Az útját kijelölő ünnepnapról aggastyánkorában a róla készült kétrészes portréfilmben (Rendezte: Hamza D. Ákos, Magyar Televízió, 1993) így beszélt: „Hatéves koromban karácsonyi ajándékba kaptam apámnak egy-egy barátjától egy-egy ajándékot. Az egyik egy vetítőgép volt, amit az ember saját kezével forgatott és a figurák úgy táncoltak. A legnagyobb sikerű filmre, amit azon lejátszottam, az volt a Blériot átrepüli a La Manche-csatornát. Azt én nagyon sokáig néztem és állandóan fűztem hozzá magamnak az elképzeléseket, mit lehetne még, hogy lehetne, és akkor elkezdtem a saját magam szá-