Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

filmtörténészek új nemzedéke a hatvanas éveket tartják aranykornak. A kezdeti hőskornak különös, a világtörténelem eseményeiből való sajátossága, hogy számos művész - író, rendező, színész, operatőr - csupán hat-nyolc, legföljebb tíz évet kapott a sorstól hazai életművének létrehozásához. Kincses magyar filmtár című tanulmánykötetem lapjain is többször esett szó az el- és kivándoroltakról, az elüldözöttekről és az önként más hazát keresőkről Fodor Lászlótól Molnár Ferencig, Székely Istvántól Hamza D. Ákosig, Perczel Zitától Szeleczky Zitáig, s persze közéjük tartozott az operatőr Makay Árpád. Neki, bőven mérve, hét plusz két év jutott az 1939-es indulástól, 1946 munkátlanságán át 1948-ig, az egyénre is meghatározó (sors)fordulat évéig. Ekkor mutatták be Szabó Pál nem csupán mértékre, de értékre is nagyszabású regény trilógiájának (Lakodalom, Keresztelő, Bölcső) okkal-joggal immár klasszikussá vált filmalakját Bán Frigyes rendezésében.

A Talpalatnyi fold, senki nem vitatja, filmművészetünk egyik csúcsteljesítménye. Létrejöttét kedvező körülmények sokasága segítette. Itt találkozott a régi és az új nemzedék néhány meghatározó egyénisége. A sokat tapasztalt Bán Frigyes, a teljes vértezetben ragyogó őstehetség Makay, a sokoldalú, már 1938-ban Baumgarten-díjjal kitüntetett szcenarista Dallos Sándor képviselték a hagyományt. Utóbbi már a Hegyek lánya és a Benedek-ház című nagyhatású produkciókban is társa volt Makaynak. Az újak pedig, a maguk „forradalmi" lendületével és látásmódjával a kor megváltozott igényeit szolgálták: a dramaturg Makk Károly érdemi segítséget nyújtott Dallosnak a szerteágazó epikus cselekményfolyam drámai mederbe szorításához. Az addig jobbára ismeretlen színészek - Szirtes Ádám, Pécsi Sándor, Soós Imre és a már közkedvelt Mészáros Ági - hiteles játéka megkérdőjelezhetetlenné tették a végeredményt: általuk korszakos mű került a mozikba. S ami ezután történt... nos, ettől a valóban váratlan fordulattól a legmerészebb írók is tartózkodnának. Ha nem a „főhős" beszélne róla, talán el sem hihetnénk. Makay Árpád emlékező szavai azonban minden kétséget eloszlatnak. Életrajzi könyvéből idézem: „a Talpalatnyi föld díszbemutatója után két hét múlva elhagytam az országot. A lapokban megjelent filmkritikákat már nem olvashattam. (A díszbemutató 1948. december 17-én az akkor még Royal, később Vörös Csillag moziban zajlott le. ]. I.) Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna még hasonló lelkes közönséget önfeledten ünnepelni. (...) A korszellem okozta sok mellékkörülmény azonban meggon- dolkoztatott. Ezek képezték a legfontosabb okokat hazám elhagyására." S egy hosszabb, nagyrészt szakmai önelemzés (nem magyarázkodás!) után a lényeget tömören összefoglalva döntését így summázta: „A háború utáni nyomorúságos időben a lakosság a felocsúdás korszakát élte, és csak annak tudott örülni, hogy életben maradt. A felülről és alulról jövő állativá agymosott emberek gyilkoló ösztönének orgiájában a fizikailag leromlott gyermekeinket sikerült Ravasz László püspök gyermekvédő akcióján keresztül - fiamat Dániában, lányomat Svájcban - elhelyezni. 1949. január első hetében, a vasfüggönynek akkor még össze nem zárt résén sikerült Ausztriába egy kisfaluba érkeznünk."

A rend (és a filmtörténet) kedvéért érdemes egypár szót említeni a közvetlen előzményekről. Nyilvánvaló ugyanis, hogy eme életútváltó elhatározás nem az utolsó filmje díszelőadásán érlelődött cselekvő akarattá. Tudjuk, hogy 1947-ben Szőts Istvánnal leforgatta a Móra-regény mozgóképváltozatát: Ének a búzamezők93