Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

mindent tudó mesterré. Életútja a folyamatosan tanuló, mindig megújulni képes, mindenre fogékony, mesterségét művészetté nemesítő tehetség magyar példája. Saját szavaival, „a szamárlétra legalsó fokáról" indult az egykori Hunniában. Ezek a hiteles, pontos szavak az „Amit a kép súgott és amit én súgtam a képnek" című, Amerikában magánkiadásban megjelent önéletírásából valók, amelynek egy példányával 2001 nyarán megtisztelt. Becses emlékem e képekkel gazdagon illusztrált, dokumentumértékű könyv, azért is, mert - ki tudja, miért? - kereskedelmi forgalomba sosem került, s lapjai régi idők régi eseményeit őrzik.

Az útra bocsátó szülőföld és az útravalót adó család minden ember életét meghatározza. Makay Árpád a szépséges Erdély szépséges Kis-Küküllő vármegyéjében, Radnóton látta meg a napvilágot 1911 késő őszén. Dolgos, kemény, hívő népséget nevel az erdőntúli táj, Transsylvania évszázadok óta, a mai napig. A vallásos család - anyja katolikus, apja református - és az emberfaragó vidék a jellem nemes tulajdonságaival gazdagítja az ifjút. Tudásvággyal, szorgalommal, s főként szilárd hittel, amiből hosszú élete során a legnehezebb időkben is erőt merít. „Én elmentem anyámmal a belvárosi templomba Tóth Tihamér püspököt meghallgatni. És anyám eljött velem a Kálvin téri református templomba Ravasz László püspök prédikációját meghallgatni. Nem volt különbség számunkra a két vallás között" - írja, már a későbbi, pesti évekre utalva, a megcsonkított hazából a maradék hazába érkezve Trianon tragédiája után. „A román megszállás alatt a kisebbségi sors kezdett terhessé válni. Az új kormány apámat felszólította úgynevezett hűségeskü tételére, hogyha folytatni akarná az orvosi pályát. Apám a vagont választotta. Ez azt jelentette, hogy csatlakozott ahhoz a tömeghez, amely Magyarország állomásait a húszas évek elején vagonlakosaival ellepte." Zilahy Lajos sokáig száműzött regénye, az 1939-es A földönfutó város megrázó képet fest a vagonok menekült népéről, akiknek sanyarú sorsában, sok ezernyi társával együtt a Makay család is osztozott, amíg életük új értelmet nyert új otthonnal, munkával, reménnyel. Ez a történet is regényes, ám részleteit meghagyom az önéletírás lapjain, hogy visszakanyarodhassak a főhős útjára. Ez pedig merész elhatározással - „Filmes leszek!" - a Kandó Kálmán szakiskola elvégzése és a katonai szolgálat után a filmgyárba vezetett 1934 őszén, „a világ legszebb vénasszonyok nyarán". Sokféle munkát végzett a Hunniában. Dolgozott a hangosztályon, a díszlettervező irodában, a filmlaboratóriumban, a vágószobában. Segített több rendezőnek több produkcióban. Gyakornoki évei a lehető leghasznosabban teltek, míg végre elérte célját: segédoperatőrként kamera mögé kerülhetett. Élete első filmforgatásán - 1934-ben - még mint mikrofonos segédkezett György Istvánnak Az iglói diákokban. (Operatőr: Schaffer László, főszereplők: Jávor Pál, Gervay Marica.) Saját, mondhatni önálló játékfilmjét 1939- ben fényképezte, a Karosszék rendezője Balogh Béla volt, főszereplői a korszak legnépszerűbb sztárjai: Szeleczky Zita, Szilassy László, Rajnay Gábor, Latabár Kálmán. (Bemutató: 1939. szeptember 23.) A forgatókönyvet a prózai és drámai műfajokban egyaránt jeleskedő író - illethetnők joggal a kor jellegzetes jelzőjével remekírónak -, Bókay János jegyzi. Ez önmagában garancia a szellemes párbeszédekre, fordulatos helyzetekre, életteli figurákra, egyszóval: a sikerre. Nemeskürty István vaskos könyvének (A képpé varázsolt idő, 1983) időrendi katalógusában így summázza véleményét: „Az átlagnál igényesebb hangvételű szórakoztató történet egy

86